Hogy mennyire telik az idő, azt leginkább csak akkor veszem észre, amikor időről-időre meg kell jelennem vagy egy orvosi ellenőrzésen, vagy vérvételen, vagy védőnős találkozáson. Most is egy ilyenen vagyok túl, tegnap este voltam a szokásos orvosi kontrollon, úgyhogy megint megvilágosodtam, hogy

• - úristen már a 26-dik hetet is betöltöttem
• - akkor nem véletlenül kezdtem el rohamosan pocakotnöveszteni
• - ha ilyen tempóban haladunk, akkor alig már vissza valami a 2in1-ből
• - és egyébként is ÚRISTEN!!!!!!

Azt is megtudtam, jobb később mint soha, hogy a 26-28 hetes méhszájvizsgálat kimagaslóan fontos, mert ilyenkor már lehet következtetni a hátralévő hetek milyenségére. Egész addig amíg ez a kimagaslóan fontos kifejezés el nem hagyta a doki száját, eszembe sem jutott, hogy bármi probléma is lehetne... szerencsére nincs is.

Megbeszéltük, hogy szuper a vércukrom, szuper a vérképem, (csak vasat kell igazából pótolni, de az természetes), és a vérnyomásom  még mindig negatív csúcsokat döntöget. Bezzeg, ha akkor mérnénk, amikor tajtékzok itthon, mert a fiúk se nem látnak, se nem hallanak, kiabálnak, időthúznak, nem fognak szót, stb.... na akkor lehet hogy rögtön kapnék egy kórházi ágyat. De hát nem akkor mérjük, akkor még én sem merem megmérni itthon, hanem akkor mérjük, amikor kényelmesen ücsörgök az alagsori folyosón a bőrkanapén könyvvel a kezemben, és élvezem a rámtelepedő csendet és nyugalmat. Így persze hogy nem éri el a vérnyomásom a mérhető szintet:)

Vetettünk egy pillantást a Bentlakóra is, aki köszönte szépen, de a kezét még mindig a feje mellett-előtt tartja, és egyébként is este volt már, hagyjuk békén, de azért annyit sikerült megállapítani, hogy mind a buksija, mind a combcsontja pontosan a korának megfelelő nagyságú, és az ilyenolyan hegeim is jól bírják, úgyhogy minden a legnagyobb rendben. (Azt egyébként mindig megjegyzi a doki, hogy milyen jó a sebgyógyulási hajlamom, vagy mim, mert nagyon szépek a sebhelyeim, szerinte alig látszanak. Én meg nem tudom másnak milyen, és milyennek kéne lenni, úgyhogy csak bambán bólogatok, hogy biztos úgy van)

De hogy hogy is vagyok mostanában....

Elsőnek pompom meséje ugrik be, ahogy szépen ringatózik az ágon föl meg le. Valahogy én is egy ilyen szinuszgörbén mozgok föl meg le, csak néha olyan, mintha  ennek a görbének valaki rángatná a végét, és azok a  bizonyos fölmegle-k igen sűrűn tudják egymást váltani.

Kétségkívül ezt a terhességemet viselem a legnehezebben. Érzem, hogy nehezedem, hogy lassulok, hogy fáradok, és ezzel egyidejűleg nyűgössé, türelmetlenné válok. Mert érzem, hogy jó lenne most csak úgy feküdni, és nem csinálni semmit, de az agyam másik felében pedig ott vannak még az aznapi teendők, vacsora-fürdés-satöbbi-satöbbi- és hol van még az, amikor végre mindketten alszanak....

Maga ez a nyári terhesség is fura... én a télikabátos-pulóveres pocakosodáshoz vagyok szokva....

És hogy kicsit pótoljam a lemaradásaimat próbáltam egy úgyahogy hiteles pocakfotót összehozni... fél sikerrel. A képről sajnos a fejem lemaradt, de mivel csúnyán benne voltunk már az ebédidőben, így nem volt időm/energiám/kedvem újat csinálni.

Esténként most már sokat gondolok arra, hogy milyen lesz majd vajon a Legkisebb... hogy milyen jó lesz  majd a 3 szuszogó kisbuksin végignézni lefekvés előtt.

Hogy hogyan fognak a hétköznapjaink zajlani, arra igazából sosem gondolok. Egyrészt azért, mert elképzelésem sincsen. Másrészt meg azért mert még ha lenne is, akkor sem úgy fog történni semmi, ahogy azt elképzeltem, annak meg minek képzeljem el. Mivel eddig 2 gyerekből 2 totál különböző habitusút kaptam, ezért nem tudom azt mondani, hogy majd úgy csinálom ahogy Mátéval/Milánnal, mert Vele majd nyilván úgy fogom csinálni, ahogy neki jó. Persze az adott keretek között, úgy hogy a Nagyok se lássák ennek a kárát. Milán nagyon szépen, mondhatni hang nélkül  belesimult az életünkbe, és csak remélni tudom, hogy majd most sem lesz ez nagyon másként. Szóval a "húúú hogy fogod bírni?" típusú kérdésekre nagyjából azt szoktam válaszolni, hogy nyilván úgy ahogy eddig. Próbálok nem problémát csinálni az olyan dolgokból, amit úgyis meg kell tenni, mint pl. a boltbamenés, vagy elhozni Mátét az oviból, amit úgyis nekem kell megcsinálni, és ha két gyerekkel, akkor kettővel, ha hárommal, akkor hárommal. Hogy pontosan hogy fog zajlani, azt úgyis ott és akkor kell majd kitalálnom. Nyilván lesznek nehéz köreink, vitáink és nézeteltéréseink, de ezek most is vannak, ezeknek a kezelését folyamatosan tanulom. Hol jobban sikerül, hol teljesen csődöt mondok. Szóval nincsenek illúzióim. Nem gondolom, hogy 3 gyerekkel majd habosbabos cukormázas lesz minden egyes hétköznapunk, most sem az, de minden napunkban van valami jó, valami vicces, valami megmosolyogtató, valami szívetmelengető, amiért megéri csinálni.

És este lefekvés előtt már csak ezekre a pillanatokra tudok gondolni.

Kicsit késve, (mert az óvónénink a múlt héten beiratkoztatott), de persze a miovinkban is volt anyák napi ünnepség, egy kicsit évzáróval is összevonva, mert olyan itt nincsen, így mellbedobással teljes stábbal jelentünk meg az ünnepségen. Lassan már tényleg gáz, hogy 3 háznyira lakunk az ovitól, mégis mindig én/mi érkezünk utolsónak. Szergény Máté már kicsit parázott is, hogy nem lesz ünneplőse, mert azt délután vittem neki, nehogy már nap közben felvegye. Képes rá:) Szóval kicsit megszeppenve fogadott, de aztán kicsit sikerült helyrerázódnia, bár ilyenfajta közszereplésen még nem vett részt sosem, gondolom ezt is frusztrálta kicsit. (A tavalyi anyáknapját ki kellett hagynunk, mert akkor voltunk Franciaországban:( )

A gyerekek nagyon aranyosak voltak:)))) Az elején mondókáztak-énekeltek egy keveset, majd előadtak egy kis mesét, amiben Máté a Csalóka Róka volt. Mindenkinek volt fejdísze, hogy milyen állat. Ez a fejdíszesdi nagyon tetszett nekik, az óvónéni azt mondta, hogy végül már csak akkor lehetett őket rávenni a próbára, ha rajtuk volt a fejdísz.

Aztán énekeltek anyáknapjásat, meg mondtak verset külön a nagymamáknak, és külön az anyukáknak.

Osvát Erzsébet: Meséltél és meséltél

Velem voltál örömömben,
velem voltál bajban,
velem voltál, ha sírtam,
velem, ha kacagtam.
Meséltél és meséltél
igazakat, szépet,
kívántam, hogy a meséd
sose érjen véget.
Mit adtam én cserébe?
Te azt sose kérted,
de talán a két szemem
elárulta néked.

A bulit pedig egy kis zsúrral zártuk. A gyerekek, Milánnal az élen, megrohamozták a sütis-üdítős asztalt, és el sem mozdultak onnan amíg volt róla mit enni. Milán pedig folyton odacsapódott valamelyik nagymama mellé, akivel szorgosan töltette magának a gyümölcslevet.

Ezt a kefíres-meggyes sütit a gyerekek sütötték délelőtt, és nagyon finom volt:)

Ezt pedig Máté rajzolta!!!!!! Én vagyok rajta:)))) Ha valakinek esetleg nem lenne ismerős:)

Máté tegnap este azt találta ki, hogy menjünk ma állatkertbe. És mivel egyébként is gondolkoztam valami délelőtti programon, mert Ferinek ma is dolgoznia kellett, és nem volt kedvem ahhoz, hogy szétszedessem a fiúkkal a lakást, így beleegyeztem, jó menjünk. Mondjuk szerintem Máté tudja nagyon jól, hogy egy állatkerti délelőttre nem olyan nehéz engem rábeszélni:) Egy feltételem volt csak, hogy fogadjanak szót, és ne kelljen velük minden sarkon vitáznom, hogy akkor most jobbra vagy balra, vagy merre menjünk. Hát persze hogy beleegyeztek:) Mi mást tettek volna?

Így aztán fél 10 tájban már ott is voltunk az állatkert kapujában, ahonnan kisebb tortúra árán végül be tudtuk könyörögni Milánt, a járdán ugyanis egy Dörmi kismackó kerekezett, és Dörmi piskótát osztogatott a gyerekeknek. Mi is kaptunk persze, de Milánt úgy gondolta, hogy neki még jár:) De aztán csak bejött.

Máté nagy szerencséjére, az felújítások miatt, most a másik kapun is be lehetett menni, és így pont a vizilovaknál toppantunk be, ami még mindig Máté kedvence. Már-már vicces, hogy mennyire odavan ezekért a böszmenagy jószágokért, amikből ráadásul alig-alig sikerül elcsípnünk valamit is, mert mindig a víz alatt hűsölnek. Most is.

Mindent összevetve ez  volt az egyik legjobb állatkerti látogatásunk. A fiúk egész korrektül viselkedtek, sőt azt is mondhatom hogy tök jók voltak, és nagyon élvezték. Most már Milán is. Bár ő mindig az előző állathoz akart visszamenni, és ha rajta múlt volna szerintem még most is az elefántoknál ácsorgunk:) Végül egész sok mindent láttunk, pl. azt is, hogy hogy iszik a zsiráf, amit eddig még sosem, (nekem még mindig a zsiráf a kedvencem), vagy azt hogy a nemrégiben szülinapos kistigrisek hogy harcolnak a vízben (félelmetes volt). A fiúk szétosztottak 2 zacskó állateledelt a kecskék között, ők maguk pedig benyomtak egy-egy perecet.

Hazafelé kábé úgy néztünk ki, mint akik a krumpliföldről jönnek, csatakosra izzadtunk az addigra tűző napon, és tetőtől-talpig fekete porral voltunk beborítva. Szerencse (?) hogy zörgős trolival jöttünk, ahogy Máté hívja a régi rossz trolikat. Így nem koszoltunk össze semmit.

Jó volt nagyon!

A vizet ivó zsiráf után a másik kedvencem a fürdő pelikán:

A minap délelőttre vártuk a védőnőt. Lemondtunk minden délelőtti programunkat, intéznivalónkat, és Máté ovibatranszportálása után spuriztunk haza Milánnal, hogy legyen még időnk egy relatív nyugis reggelire, és még egy úgyahogy tiszta udvar, rendes ház-at is tudjunk prezentálni.

A védőnő persze nem ért oda a megbeszélt időre, hanme egy erős másfél órás csúszással toppant be, éppen akkor amikor Milánt már csak egy hajszál választotta el az igazak álmától, én pedig az ebédem felét sem tudtam még magam mögött. Milán persze rögtön éber üzemmódba kapcsolt, én pedig félretettem az ebédemet.

De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy az eddigiektől eltérően ki kellett töltenem egy pszichológiai tesztet (!!!), amit most vezettek be,és minden kismamának ki kell töltenie. Egy jó féloldalnyi meghatározást kellett 1-4ig (soha-ritkán-gyakran-mindig) pontozni, hogy szerintem mi a jellemző rám, majd ezt a védőnőnek kell kiértékelnie, és ennek fényében folytatni a terhesgondozást. Hát nem mondom, hogy néha nem kerülgetett a nevetés, amikor a meghatározásokat olvastam, de próbáltam erősen koncentrálni, annak ellenére, hogy Milán a toll végét rángatta, hogy ő is karikázni akar. Szerintem azt hitte, hogy Luxorozunk, mert akkor szoktak segíteni karikázni:)

Ilyen pontok voltak benne:

- mennyire érzi magát kimerültnek/kialvatlannak

- előfordul olyan, hogy sírnom kell

- hajlamos vagyok beleveszni a mindennapi problémákba (vagy valami ilyesmi)

stb.stb... nem emlékszem már, de ilyen jellegűek voltak.

Sajnos idő hiányában, és mert még a védőnő maga sem tudta, hogyan is kellene  kiértékelni, az eredményhirdetés a következő találkozásunkra maradt. És mivel Milán már nagyon kezdett szétesni azt sem tudtam megkérdezni, hogy mik a következmények ha esetleg az jön ki hogy krónikus vagy. Mit fognak, mit tudnak csinálni??? Mi van ha azt jön ki hogy abszolút alkalmatlan vagyok az anyaságra?  És ezt így kell majd megtudnom, amikor már a harmadik gyerekem is hamarosan megszületik? Talán jobb lett volna, ha pár évvel korábban derül ez ki....

Egy szó mint száz... nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak ki belőle. Lehet hogy egy látens baltás gyilkos lakozik bennem....

És bár nem tartozik szervesen ide, de azért felvésem ide, hogy túl vagyok a terheléses vércukorvizsgálaton is, amitől mindig úgy félek mint az fene, meg utálok is 2 órát a folyosón ücsörögni éhen-szomjan, de végül mindig túlélem valahogy, és végül az eredmény is mindig jó, most is :-) Úgyhogy a hátralévő röpke 3 hónapot vígan és dalolva, fagyitnyalva tölthetem!!!!

Érdekes, hogy az évek múlásával folyamatosan változik az időhöz való hozzáállásom. Emlékszem, amikor még kisiskolás voltam, akkor egy nyári szünet is olyan nagyon hosszú volt, hogy augusztusban már tényleg vártam az iskolát. (Stréber voltam, na!) Aztán a szünetnyi idő valahogy lecsökkent, de még mindig lassan telt az év többi része, és volt idő megélni a napokat.

Valamikor a gyerekek születésével egy időben kezdtem elcsúszni, és azóta egyre gyakrabban érzem, hogy csak lavírozom, mert rohannak  a napok, és még ha nincs is semmi extra programunk vagy teendőnk, akkor is a napi rutinnal úgy el tudjuk tölteni a napot, hogy sokszor már csak azt veszem észre, hogy már megint este van, már megint hétvége, már megint nyár-születésnap-karácsony, stb...

És este amikor egymás mellett szuszmákolnak az ágyon, arra várva, hogy valaki az ágyukba toloncolja őket, akkor látom csak igazán, hogy mennyire nagyok már! Hogy az egyik már majdnem lelóg a kanapéról, vagy már le is lóg, a másik pedig már majdnem akkora mint az egyik. És ilyenkor a büszkeség mellett, hogy milyen szépek, milyen nagyok, milyen aranyosak, rögtön a második gondolatom az, hogy mikor lettek ekkorák???? Komolyan!!!! Még Máté is csak most született!!!!!

De hogy miért is eszmefuttatok most sokadszorra erről.... azért mert ezen a héten vannak mifelénk az ovis beiratkozások, és bár az esélytelenek nyugalmával indulunk, ma reggel miután lepasszoltuk Mátét az oviban, felmentünk Milánnal és a tisztesség kedvéért jelentkeztünk az oviba. Persze nem fogják felvenni, mert mifelénk a decemberieknek nullánál is kevesebb esélyük van, de akkor is. Hogy milyen is az ovihelyzet nálunk, abba most nem mennék bele, elég csak annyit mondanom, hogy a mi ovinkban 40akárhány hely ürül meg az idén, amire csak tegnap több mint 60-an jelentkeztek. No de mindegy.

Mátéval valahogy egész másként éltem meg, akkor kicsit csalódásként éltem meg, hogy mindenki ovis lesz csak ő nem. Most ez egyáltalán nem aggaszt, pedig Milán a szobatisztaságot leszámítva sokkal jobban óvodaérett mint Máté volt hasonló korúan. Mondta is Ibolya néni, aki Máté óvónénije és ő intézi a felvételes dolgokat is, hogy milyen kár hogy nem tudja felvenni Milcsit, mert látszik rajta, hogy mennyire szociális és közvetlen. A véleményébe azon kívül hogy ismeri már azóta mióta Máté ovis, gondolom az is belejátszott, hogy az irodában töltött kb.5 perc alatt Milán lepakolt egy fél polcot, belenézett 2 fiókba, és kibontott 2 nemnekivaló iratos dobozt, majd elénekelte az "esik az eső hajlik a vesszőt", és búcsúzásképpen még belekóstolt volna Ibolya néni kávéjába is:) Szóval teljesen otthon érezte magát.

De hát ez van! Legalább addig amíg itthon van, addig gondolhatom azt hogy ő még kicsi. még ha valójában nem is az.

(És most már én is erősen gondolkodom, hogy lecserélem a freeblogot valami másra, mert már úúúúúgy unom, hogy valami sosem működik rendesen!!!! És ezt vehetik fenyegetésnek is akár!)

Végre, végre sikerült kameravégre kapnom, ahogy Milán énekel. Egész ideáig hiába könyörögtem, ígérgettem, zsaroltam, hogy énekelje már el csak egyszer a szúrós gombócot, nem, nem és nem, kamerába nem volt hajlandó megtenni. Tegnap reggel azonban Mátéval kiegészülve legalább egy fél óráig mást se daloltak a sündisznót. Végül már olyan volt mintha végtelenített szalagot tettek volna be, és hiába javasoltam nekik más jobbnál-jobb mondókát gyakorlatilag rám sem hederítettek.

Hogy mennyire nem vagyok mostanában nagy formában írás terén sem, az az utóbbi hetek bejegyzéseinek sűrűségén és eszmei értékén igen könnyen lemérhető. Nem tudom... valahogy nem jönnek a szavak, ha meg jönnének, akkor azt a nálunk uralkodó őskáosz nagyon gyorsan belémfojtja. No de lesz ez még így se....

És nem, nem a városunkban Die Hard-ot forgató Bruce Willist kaptuk lencsevégre, pedig milyen jó is lenne:))) Hanem a legkisebb Kiskirályfinkat próbáltuk szereplésre bírni és ma végre sikerült eljutnunk 4D-re. A feladat persze legalább annyira volt lehetetlen küldetés, mint B.W-ről egy lesifotó, de mi dacoltunk az elemekkel és csakazértis szembementünk az árral.

Mert bár annyit variáltunk, hogy találjunk egy mindenkinek jó időpontot, amikor a gyerekek is elviselhető üzemmódban tudnak működni, és Feri sem dolgozik, rajtunk kívülálló okok miatt mégiscsak akkor sikerült sorra kerülnünk, amikor már a fiúk már épp szétesőben voltak. Mondjuk arra, hogy a rendelő előtti játszósarokban tűzoltósat játszanak még lett volna energiájuk dögivel, de ahhoz hogy 20 percet üljenek egy kanapén relatív nyugiban, arra már nem futotta, így aztán erősen korlátozták az babamozi élvezhetőségét, és ebben a Legkisebb Ugrifüles is a kezükre játszott, akinek eddigre elege lett a világból, és köszönte szépen de nem kért belőlünk, abból pedig pláne nem, hogy alvásidőben zaklassuk, így az első néhány perc után mindkét kezét az arca elé kulcsolta és ránk se hederített. Majd később, mivel nem értettünk a szóból, nyomatékosításként még a lábait is odahúzta, hogy még véletlenül se zargassuk.

Csak hát nem tudja még, hogy jobb velünk nem packázni, mert úgysem nyugszunk, és végül addig forogtam jobbról-balra és balról-jobbra, míg végül csak sikerült néhány értékelhető képre való mozzanatot elcsípnünk:) és ez a néhány kép nekünk legalább annyit ér, még többet is, mintha B.W.-t sikerült volna lefényképezni, pedig ezekért a képekért nemigen adna egyik bulvárlap sem egy vasat se:)

Így aztán megállapíthattuk, hogy hasonlóan a Nagyokhoz Ő is kis gombócfejű, töpszliorrú, és szerintem pontugyanolyan mint Milánka:))) És most már minden kétséget kizáróan kisfiú, mert a szép kis pofiját nemigen akarta mutogatni, de a kukacát minden oldalról premier plánban láthattuk, olyannyira, hogy a szonográfus nő első mondata rögtön az volt, hogy "csak nem egy harmadik fiúcskával van dolgunk?"

De igen:)

Egész pontosan Vele, íme a mi harmadik kis kincsünk 24 hetes valójában:

Úgy tűnik, ezen a hétvégén hegyes hangulatunk van, a János-hegy után most a Gellért-hegyen voltunk, és kicsit turistáskodtunk a városunkban. Eszembe is jutott egy régi nóta, ez, hogyha korábban tudtam volna, hogy ilyen hegydömping lesz nálunk, akkor akár ezzel is indíthattam volna a bejegyzést:)

Azért meg kell hagyni, hogy kicsit elvonatkoztatunk a hétköznapoktól, a rohanástól, a zsúfoltságtól, és tényleg próbáljuk kicsit kívülről nézni a várost, mintha csak néhány napra jöttünk volna ide, akkor igazán szép fővárosunk van.  A Gellért-hegyről lenézve szerintem azért elég ütős látványt kapunk, a várost kettészelő Duna a hídjaival, a Vár, a Parlament, a Bazilika, a Budai hegyek látványa mindenképpen toplistás. Nem véletlenül része a Világörökségnek:)

Persze nem csak bámészkodtunk, bár Máté nagyon szeret így nézelődni, és már tök sok dolgot megismer, és mondja, hogy ott a Lánchíd, ott az Országház, persze a Várat is, szóval vele már lehet jól nézelődni. Milán még inkább hajónéző, meg kaszkadőr, mert minden korláton első dolga lett volna átmászni. Aztán pihenésképpen szédítettek néhány olasz csajt, akik a lépcsőn pihentek, persze csak addig volt nagy szájuk, mármint a fiúknak, amíg nem kellett elmenni mellettük:) Akkor már egy integetésre sem futotta.

Végül uzsonna gyanánt még letoltunk egy-egy jégkrémet is, a fiúk nagy örömére:)

Már régóta tervezzük, hogy majd megyünk vonatozni, mert hogy a fiúk biztos nagyon élveznék, meg mi is, csak ősszel is meg idén is mindig közbejött valami. Vagy az idő volt rossz, vagy valamelyikünk volt beteg, a vonatozás pedig csak tolódott. Egészen mostanáig, amikoris végre minden a kezünkre játszott.

A Normafától mentünk a János-hegyig. Persze Milán elaludt az odafelé vezető autóúton, úgyhogy ő elég kómásan várta a vonatot, ami aztán jól megtömve érkezett, de ez mit sem számított.

A János-hegynél leszálltunk, és gyalog folytattuk tovább. A táv nem olyan vészesen hosszú, és nem is olyan meredek, szóval szóval simán bírták a gyerekek is a hegymenetet, bár néha azért elkezdtek fanyalogni, hogy mennyit kell még menni, meg mikor érünk már oda, de amikor megemlítettem nekik, hogy ha felérünk akkor ott lesz egy játszótér, akkor máris erőre kaptak.

Találkoztunk egy siklóval is, (szerintem sikló, de egyébként bármi lehet, mert nem értek hozzá), ami Máté szerint BIZTOS hogy NEM sikló, mert ennek nincsen kereke. A siklónak meg van. Mármint a Budavárinak, amit Máté egész eddig ismert.

Ahhoz persze volt kellően elég energiájuk, hogy a játszótéri mászótornyot akárhányszor megmásszák, alig lehetett onnét őket elrángatni, mert még a kilátóhoz is fel szerettünk volna menni, ami innen még néhány száz méter erőltetett menet. Itt már hiába volt minden, Milán már apa nyakában potyázta el a felfelé vezető utat, Máté pedig már éppen elkezdett volna nyafogni, hogy ő nem bír tovább jönni, amikor végre megérkeztünk.

Felmentünk a kilátóba. Érdekes módon, a csigalépcsőzéshez valahogy megint sikerült a fiúknak valahonnan energiát meríteni:) Végig kurjongattak fölfelé, hogy húúú de félelmetes!!!!, meg bambultak ki a kis ablakokon. Aztán Máté már az első teraszon sem nagyon mert a falnál kijjebb jönni, mert fújt a szél, a második szinten pedig egyáltalán nem jött ki, Milán bezzeg még a fejét is kidugta volna minden kis nyíláson.

Lent a büfében még bedobtunk egy lángost meg egy kukoricát, aztán mentünk vissza a vonathoz, ami szerencsére most nem volt olyan tömött, így lett egy egész fakknyi helyünk, és Máténak nagyon tetszett hogy az "ablak" mellett ülhetett. Milcsi pedig eközben  szomszéd ülésen ülő fiatal párt szórakoztatta, és mindenáron motorozni akart, mert középen parkolt egy pontugyanolyan motor, mint az övé.

Mondanom sem kell, hogy már a kocsiban elaludtak mind a ketten, de úgy, hogy még akkor sem keltek fel amikor ágyba rakta őket Feri, pedig akkor mindig fel szoktak, és Milánon még pelust is cseréltem. Aludtak vagy 3 óra hosszát, ami nálunk egyáltalán nem mindennapos, és még éjszaka is úgy aludtak mint a bunda.

Máté persze vérszemet kapott, és ma egész nap azt hajtogatja, hogy ma hová megyünk, és most a Vidámparkot vette a fejébe, mert már megint előkerültek az Annapetik, amiben van egy vidámparkos rész. Úgyhogy eddig nagyjából százszor mondtam el, hogy vidámparkba biztos hogy nem fogunk menni, mert 1.kicsik még hozzá, 2. én nemigen tudnék felülni velük sehová (mert Máté óriáskerekezni szeretne), 3. az apjuk meg pláne nem fog velük felülni sehová, 4. mivel a kilátóban sem mert kinézni, mert fújt a szél, mit akar akkor az óriáskeréken???? szóval innentől kezdve nincs miről beszélni. De majd valamit kitalálunk, hogy szerencsétlenek nem maradjanak program nélkül.

Az egyik kedvenc pillanataim egyike, amikor reggel letelepednek egymás mellé, kicsit még kómásak, kicsit még álmosak, de a kakaójukon már túl vannak, és amíg én reggelit csinálok, addig valami mesével és némi kölesbogyóval ütik el az időt. Ilyenkor töltődöm....Egészen addig, amíg össze nem vesznek azon, hogy ki mennyi kölesbogyót evett meg az imént.

Máté:

Gombát pucolunk, ő segít. Leejt egyet a földre, majd kis idő múlva egy másikat is.

- Anya, ez ugrógomba, mindig kiugrik a kezemből.

- Milán mikor lesz óvodás?

- Jövőre.

- Az még soká van?

- Igen, elég soká. Miért?

- Mert én már nagyon szeretném, hogy Milán is ovis legyen, mert akkor az oviban is tudnánk együtt játszani. :)))

Máskor az autóban ülve azt számolgatja, hogy hány barátja van az oviban. Ahányszor nekifut mindig más szám jön ki, 3, 4, 5, attól függően éppen ki jut még eszébe, és hányszor.

- Ha majd Milán is ovis lesz, akkor még egyel több barátom lesz!!!!

Milánnak mondja:

- Milán, Te mikor fogsz már wc-be pisilni? Tudod, addig nem lehetsz óvodás, amíg pelusod van!

A Milán mikor lesz már óvodás téma mellett a másik ami mostanában már nagyon foglalkoztatja, hogy mi hogy lesz majd, amikor megszületik a picibaba, meg úgy általában minden nagyon érdekli, ami vele kapcsolatos.Például, hogy mit eszik, meg hogyan, meg hogy hol van és mit csinál a pocakomban.Ilyesmi beszélgetések szoktak lezajlani közöttünk.

- Nálatok mi volt az ebéd?

- Borsófőzelék.

- És a Picibaba mit evett?

- Ugyanazt amit én, borsófőzeléket.

- És mi van ha ő nem is szereti a borsófőzeléket? Akkor mit csinál? Kiköpi?

Mondom nekik egyik este, hogy menjünk lassan fel az udvarról, mert én már kezdek fázni.

- És a Picibaba is fázik?

- Hmmm... ő nem hiszem, tudod ő fincsi langyosvízben lubickol odabent.

- De akkor megfullad!!!!!

Később pedig még megkérdezte:

- És van rajta fürdőbugyi?

- Majd ha megszületik a Picibaba, akkor majd úgy legyen, hogy fektessük ide az ágyra, és amíg olyan kicsi lesz, hogy nem tud még velem játszani, addig én odafekszem mellé, amikor hazajövök az oviból, és simogatom majd a kis kezét.

Milán:

Játszanak a szobában, egyszer csak ezt hallom Milántól:

- Máátééééé!!!!! Menjél ki utcára azonnal!!!!

Milán egyik kedvence dala (a Nótás Mikulás és a Traktoros dal után), a Szúrós gombóc. (Gryllus Vilmos)A manótornán szokta ezt énekelni Orsi néni, és már Milán is kívülről fújja, csak nem hajlandó semmipénzért kamerába énekelni. Még régebben, amikor elkezdtünk rendszeresen járni erre a tornára akkor mutattam neki youtube-on a szúrósgombócot, mire ő szinte teljesen dührohamot kapott:

- Neeeeemmmm, neeeemmm, nem bácsi!!!!! Ossi néni énekli szúrós bombócot!!!!!

Mesét néz, Kisvakond a kémikust. Folyamatosan kommentálja.

- Autót épít.

- Gyorsan megy.

Majd figyelmezteti a vakondot:- Óvatosan!!! (kb. 4 percnél)

Majd konstatálja:- Elesett. Fáj fara.

Nincs is annál jobb, amikor Milán frissen ébredve a két kis puha tenyere közé fogja az arcomat, orrát az én orromhoz tapasztja, és harsány ablaktörlő kiáltásokkal jobbra-balra ingatja a fejemet/fejünket:) Közben beszippanthatom az ilyenkor még olyan erős nyál- és szundiillatát, amit úgy szeretek.

Ha nem fájna annyira a fejem, mint amennyire fáj, még élvezném is. Így viszont nem túl őszinte a mosolyom.

"Nagyjából óvodáskorra- két-hároméves kortól hat-hétéves korig- tehető életünknek az az időszaka, amikor varázslatban, a csodában nincsen semmi meglepő, és a lehetetlen is lehetséges."

/ Ranschburg Jenő/

Néhány napja találkoztam ezzel a Ranschburg-megállapítással a facebook-on. Rögtön megtetszett, és gondoltam is magamban, hogy valóban milyen igaz ez, hiszen Máté nap mint eláraszt a tiszta, őszinte kérdéseivel, megállapításaival, a fantáziavilágában történő eseményekkel.

Aztán talán még aznap, vagy másnap, már nem emlékszem, míg Milán fürdött, addig Máté focimeccset játszott a nappaliban. Labda nélkül, egyedül. Ő testesítette meg az egész csapatot, mellesleg Ő volt a Barcelona, Ő volt egyszemélyben  az ellenfél is, a kapus, a bíró, a kommentátor, és még a közönség is. Egyáltalán nem okozott neki nehézséget hogy ezt az összes szerepet Ő egymaga eljátssza. Szaladgált föl-alá a szoba közepén, cselezett, becsúszott, leszerelt, kapura lőtt és védett is.Egyszer még egy röpke szünetet is tartott a két a félidő között.

Mikor jeleztem neki, hogy lassan készülni kellene a fürdéshez, akkor közölte, hogy jó, de még 10 perc van a meccsből.

Az eset óta sokszor eszembe jut a fenti idézet. A lehetetlen tényleg lehetséges:)

Az utóbbi hetekben talán ez a legtöbbet hallott mondat Milán szájából. Mindent egyedül akar csinálni, függetlenül attól, hogy tudja-e vagy sem. Ezzel még nem is lenne semmi gond, ha mondjuk soha nem sietnénk sehová, és lenne idő arra, hogy családilag kivárjuk amíg ő mondjuk cipőt húz, vagy pulóvert, vagy akármi mást megcsinál, amit épp a fejébe vesz. De sajnos nem mindig van erre idő. És amikor nincs, akkor persze bepöccen.

Aztán ott van az az eset, amikor nem sikerül neki valami. Például a pulóvert nem mindig tudja felvenni, mert nyakánál akar belebújni,  (tehát a nyaka lenne alul, ha sikerülne neki így felvenni) ami persze nem megy, és ilyenkor rendszerint még az egyik ujja is kifordítva van, úgyhogy végképp belegabalyodik. Ilyenkor szabályos dührohamot kap,és utána már az sem jó ha segítek, mert legszívesebben látni sem akarná a pulóvert.

De "én ededül" van az evésnél is, ami kábé olyan 60-70%osan működik is, attól függően épp mi van az asztalon. Mert a kanalas cuccokat relatív ügyesen megeszi, persze odacsöppen a ruhájára, de ezen már nem akadok fenn. (kivéve ha épp a kimenő ruháját foltozza éppen össze indulás előtt) De a rizzsel például még mindig csak úgyahogy boldogul, mert perszehogy ragaszkodik a villához, mint a nagyok, ellenben a rizs nem ragaszkodik annyira hozzá, így legalább a fele mennyiséget a földről seperem össze ebéd után.

De ő akarja tolni a bevásárlókocsit, ő akarja venni a péksütit a boltban, ő akarja még a szatyrot is hazacipelni, szóval mindent mindent ő egyedül akar csinálni, ami néha elég kiborító tud lenni, valljuk be.

De hát majdcsak belejön. Ez most egy ilyen kor. Ami azért vicces is tud lenni, ha ez az én ededül épp jó pillanatban talál meg, mint valamelyik reggel, amikor Máté még alig nyitotta ki a szemét, de Milán már őegyedül felöltözött, hogy menjünk az ododába.

Alul teljesen korrekt is volt minden, felül viszont volt némi eltérés az elvárthoz képest.

A pulóver ugyanis annyi sebből vérzett amennyiből csak tudott, kezdve ott, hogy Máté egy szennyesből elszedett felsője volt, aztán az eleje volt hátul, ráadásul kifordítva az egész. Milánt ezek az apróságok vajmi kevéssé izgatták és amikor meglátta hogy a fényképezőért nyúlok, roppant büszkén állt oda Máté mellé, aki azt se tudta  még, hogy melyik világon is van.

Talán nem meglepő, hogy valamiért egész nap ezt a számot dúdolgatom magamban:

Sitty-sutty említés nélkül haladtunk át M3-al a félidőn, és holnap már a 22. hetet töltöm. Eszméletlen még mindig, hogy mennyire rohan az idő, mintha Mátéval a pocakban még nem szaladt volna ennyire... Az is megdöbbentő, hogy csakúgy mint Mátéval és Milánnal korábban szinte egy éjszaka alatt akkora lett a pocakom, mintha egészben ettem volna meg egy dinnyét. Tényleg. Este még alig volt valami, reggelre meg ott volt egy nagy gombóc. Félelmetes. Ez a hirtelen növekedés persze erősen rányomja a bélyeget a mindennapjaimra, mert hipphopp odalett a fittségem, és minden mozdulat nehezemre esik. Tudom, hogy lesz ez még így se, de most nagyon nem találom a helyem, mert sehogy sem kényelmes, mert itt feszít, ott fáj, és egyre többször érzem a jóöreg savasodást is, amit pedig úgy utálok. Kilók szempontjából másfél kiló plusznál tartok, ez egy egészen friss ma reggeli adat. A vérnyomásomra mondhatjuk hogy teljesen átlagos, amikor a doki/védőnő méri akkor általában a béka s...e alatt van egy picivel, ha itthon vagyok a fiúkkal, akkor inkább a plafont verdesi, úgyhogy tulajdonképpen jól vagyok.

Éééééés..........

Csütörtök óta már azt is tudjuk, hogy ha minden igaz, akkor egy újabb KISFIÚVAL gyarapodunk :))) Legalábbis a doki is meg én is úgy láttuk, hogy ez bizony kisfiú. És olyan szép kis gombócbuksija van mint a Nagytesóinak, és mivel este voltam dokinál ami neki a csúcsideje, így épp vidáman lubickolt. És olyan nagyon aranyos volt:) Olyan nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz igaziban!!!! Hogy kire fog hasoníltani... Mátéra vagy Milánra? vagy kapunk egy harmadikféle verziót, és igazából egyikőjükre sem, de mégis mindkettőjükre? Sajnos fényképem nincsen róla... valahogy mindig elfelejtődik, és nekem sincs eszemben, hogy kérjek. De majd úgyis megyünk 4D-re, és akkor majd szép képeket tudok majd mutatni.

Mikor Milánról kiderült, hogy fiú lesz, akkor emlékszem, hogy tele voltam kétségekkel. Hogy fogom-e őt is úgy és annyira szeretni, mint Mátét, hogy hogy fogom kezelni  a hasonlóságukat-különbözőségüket. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet egy másik kisfiú aki a miénk, de nem Máté. Most sem tudom elképzelni, hogy milyen lesz, de most inkább a várakozás és az izgalom a domináns bennem, nem  a félelem és a kétségek. Tudom, hogy bármilyen is lesz, hasonló vagy másmilyen, nagyon fogjuk szeretni!!!! Mind a négyen:) És ennél több úgysem kell, a többi úgyis kialakul magától.

Máté már nagyon várja:) Egyre többet beszél róla, és tervezgeti, hogy majd mi hogy lesz akkor amikor már a Picibaba is megszületik. Hogy majd addig amíg nem tud a Picibaba vele játszani, addig majd ő is ott fog feküdni mellette és simogatja a kezecskéjét. Meg hogy majd menjünk Törökországba (ki tudja miért pont oda?) de majd csak akkor ha már a Picibaba is megszületik, hogy Őt is vigyük:) És kitartóan Misikének hívja:)

Szóval nagyon örülünk!!!! És nagyon várjuk már! Biztos nagyon klassz lesz!!!!

- És mit játszottatok az oviban?

-Autóversenyeset. Én voltam VillámMeki.

-Csak hát túl korán jöttél értem! (majdnem negyed 5 is volt már). Mert 30 perces futamok vannak. Úgyhogy máskor akkor gyere, amikor vége van egy futamnak. Most is fel kellett adnom a versenyt !!!!

- Oké Főnök!

- Anya, képzeld el, hogy az oviban Andika mindig akkorát tüsszent, hogy a szája elé kell tennie a kezét!

-Persze, hogy olyat tüsszent, hiszen mindig a szánk elé kell tenni a kezünket! Te nem szoktad?

-Én csukott szájjal szoktam tüsszenteni.

-Ja:)

- Én nem hiszem, hogy Izabellának hoz valamit is a nyuszi.

-Miért?

-Mert Ibolya néninek mindig rá kell szólnia az oviban.

-Rád meg itthon kell rádszólnom nekem. Akkor neked sem hoz semmit, nem?

-De Te az anyukám vagy, nem az óvónéni.

-Ja???? Hogy az más????

- Képzeld el, a Tamás meg a Peti mindig harapdálnak.

-Hát mondd nekik, hogy ne harapjanak, mert az nem szép dolog.

- Hát már mondtam, de nem értik!!!! Annyira értetlenek!!!!!

Végül egy nem ovis ráadás:

- Máté, kérsz egy maflást?

- Köszönöm nem kérek!

(És nem, nem szoktuk verni a gyerekeket)

A húsvéti mérleg:

- egy teljes hangerős és 3 elsuttogott locsolóvers Máté részéről

- több szatyornyi csokitojás, csokinyúl, csokicsirke és társai

- rettenetes mennyiségű édesség és üdítő Milán pocakjában

- Máté már várja a következő húsvétot

- én még nem álltam mérlegre:)

Valahogy így:

Máté a 101 kiskutyás könyvet nézegeti.

-Anyaaaa!!!! Nagyon félek! Nagyon félek!
-Mi a baj?
- Semmi, csak itt fogja Szörnyell néni elrabolni a kiskutyákat!
-Akkor lapozz tovább!
-De még nem olvastam végig az oldalt!

És még legalább 1 percig sopánkodik hogy mennyire fél:)

Nem tudom miért, de valahogy a húsvét engem minden évben olyan váratlanul ér, tökmindegy, hogy korán van vagy későn, szinte csak akkor kapok észbe, hogy hoppá húsvét, amikor az oviban mondják, hogy akkor viszlát, holnaptól tavaszi szünet van. És mivel az ünnepet rendszerint nem is szoktuk itthon tölteni, így az igazi húsvéti készülődés is nagyjából el szokott maradni. Idén meg pláne kimaradt, mert még a szomszéd néni se szólt, hogy ad barkát, pedig arra nagyon számítottam. Sebaj.

De hogy mégis legyen valami lekerült végre az ajtóról a karácsonyi hóember és került a helyére szép tavaszi húsvétváró virág. Aztán tegnap ugye sütöttem egy nyuszitortát, ma pedig amíg én ebédet főztem a fiúk hímestojást festettek, papíron. Máté óhaja volt, hogy így legyen, rajzoltatott velem csodaszép hímes tojásokat, amiket aztán ő kifestett festékkel. Meg persze Milán is, bár vele még mindig nem sikerült megértetnem a víz-festék-papír sorrendet, (komolyan nem értem miért nem érti) és rendszerint a festék-víz-papírt alkalmazza, ami ugye kevésbé látványos, de legalább elfoglalja magát. Aztán Milán persze hamar megunta, és inkább elvonult mondókázni, de Máté még egy húsvéti kifestőbe is belekezdett, és nagyon ügyesen kiszínezte a tojást.

És mivel nem tudom hogy a hétvégén mennyire kerülök gép elé, most ragadom meg az alkalmat, hogy Máté idei locsolóversével kívánjak mindannyiótoknak

Kellemes Húsvétot ,

a lányok legyenek illatosak, a fiúk zsebe pedig teljen meg piros tojásokkal.

Korán reggel útra keltem,
Se nem ittam, se nem ettem.
Tarisznya húzza a vállam,
Térdig kopott már a lábam.
Bejártam a fél világot,

Láttam sok-sok szép virágot.
A legszebbre most találtam,
Hogy öntözzem, alig vártam.
Piros tojás, fehér nyuszi,
Locsolásért jár egy puszi.

És ha már április, akkor nálam  tulipán.Hogy ez épp Hollandiából származik e azt már nem tudom, mindenesetre jó sok tulipán nyílik és készül nyílni itt nálunk a kertben, és mindegyik egy kicsit visszavisz 3 évvel ezelőttre.... De jó is volt:) De jó is lenne!!!!

Már jó pár hete áll a kamrámban egy nyuszitorta-forma arra várva, hogy megtöltsem valami finomsággal. Ez a nap tegnap jött el. Egészen eddig nem tudtam igazából, hogy milyen sütit is süssek benne, aztán olvastam Csillus csupacsokis tortareceptjét, és rögtön tudtam, hogy ezt akarom, így ez lett. És bár versenyen nem indulnék vele, mert tortadíszítésből nagyon le vagyok maradva, de a fiúknak nagyon tetszett, és tulajdonképpen én is meg voltam magammal elégedve.  A torta pedig valóban isteni finom.

Kint vannak mér egy ideje a városban a plakátok, hogy a Kökiben valami tutijó dinó-kiállítás van, de mivel a Köki nem igazán fekszik a mi csapásvonalunkon így csak említésszinten maradt a dolog. Aztán vasárnap délelőtt mert nem volt más dolgunk és az idő sem volt olyan jó kintlevős, mégiscsak elmentünk megnézni. Én azt gondoltam, hogy ez olyan igazi kiállítás, külön terem, meg ilyesmi, de nem, hanem olyan mint amilyen mondjuk a húsvéti díszítés szokott lenni az ilyen plázákban, hogy itt-ott le volt rakva néhány dinoszaurusz, amik mozgatták a farkukat-fejüket, meg hangot adtak, persze úgy, hogy jól járd körbe közben a plázát is.

Máténak nagyon tetszett. És ez tulajdonképpen a lényeg. Teljesen odaáig volt, és még vicsorgott is, úgy mint ahogy a dinók. Aranyos volt nagyon.

Milán legújabban felvett jószokásához híven teljesen random módon lenyomott egy-egy hisztit, szerintem néha még maga sem tudta hogy éppen miért is megy a cirkusz. Végül aztán megbékélt, és ő is eléggé érdeklődő lett.

Lehetett volna még fényképezkedni meg dinón lovagolni, de jó hosszú sor állt mind a két a helyen, Máté meg nem nagyon forszírozta a dolgot, mint tudjuk, nem egy szereplős fajta, így ezt kihagytuk.

A délelőtt legviccesebb helyzete pedig az volt, hogy amikor bementünk az Obiba, Feri meg Máté előttünk pár méterrel szépen bement, engem meg Milánt pedig a hatalmas magasságunkból adódóan nem észlelt a fotocellás ajtó. Erősen gondolkoztam, hogy akkor csinálok magamból nagyobb bohócot ha bezörgetek, vagy akkor ha elkezdek ugrálni mint egy bolond, hogy hátha észrevesz az ajtó. Szerencsére Feriéknek feltűnt hogy lemaradtunk, és hátrafordultak, majd beengedtek. Ezután megyünk be az üzletbe és a kapu amin át kell menni fejbekólintotta Milánkát:) Mert nem érezte, hogy ő még ott jön fél lépéssel mögöttem, és elkezdett bezáródni. Szerencsére nem ütött nagyot, Milán is csak nevetett rajta, na de mégis:)