Azt hiszem az idei télen több havas képet készítettem, mint az elmúlt jónéhány évben összesen. De hát ha a kertben matyinyakigérő hó van, akkor nehéz lenne nemhavas képeket csinálni. Mindenesetre Matyi még nem unja a havat, a lapátolást, sőt egyre inkább belejön, ma már azt is élvezte, amikor fenékre huppant a hóban.

És amíg mi lapátoltunk és hóbanfetrengtünk, addig Milán az igazak álmát aludta a lépcső aljában.

Kezdődött a szombattal. A délelőtti vásárlást, plázázást már szinte rutinszerűen intéztük. Milán megint végig aludt, néha mintha kipislantott volna a szeme sarkából, grimaszkodott, aztán aludt tovább. Aztán itthon mint akik ott felejtették a boltban az agyukat, mindkettő megkergült. Valószínű a újabb adag hó volt a bűnös. Mindenesetre Matyi 1 percet sem aludt, így kb du. 4-kor már teljesen használhatatlan volt mindenre. a hangulata a jófejség és s dühroham közötti skála összes állomását érintette, teljesen kiszámíthatatlanul. Az enyém dettó.

Milán is csak nyűglődött, sehogy sem volt jó neki, se ölben, se a fotelban, se nálam, se Apánál, se az ágyon fekve, sehogy. Néha -néha már majdnem sikerült neki elaludnia, de akkor Máté felébresztette vagy akarva, vagy akaratlanul.

Én két nyűglődés között házimunkába fojtottam a mérgemet, és mostam-vasaltam,  ágyneműt cseréltem (mindezt Matyi aktív segítségével), főztem egy húslevest, és sütöttem egy süteményt.

Aztán estefelé végre megérkezett a hó, és mindkét gyerekem kezdte megtalálni önmagát, Milánt fél 8kor végleg leterítette a nap fáradalma, és éjjel is aludt mint a bunda, (a szokásos 2szer kelős, de rögtön visszaalvós program volt) Máté pedig 8kor belealudt a kakaójába.

A vasárnap ennél már sokkal hálásabb és szülőbarátabb volt. Talán a szombati kimaradt alvást próbálták behozni vasárnap, de Máté a délelőtti hóban hancúrozás, és lapátolás után szinte már ebéd közben elaludt, és aludt egy maratoni 3 és fél órát, és Milánt is többnyire csak csukott szemmel láttuk. Délután még filmnézésre is futotta az időnkből.

Továbbá: Máténak kibújt a 17-dik foga, a bal oldali alsó nagyrágó, és a szembenlévő jobb oldali is mindjárt kint lesz. A felsőknek még nyomuk sincs egyelőre.

Képekben:

Mesét néz:

A kis kékség:

Matyi szórakoztatja Milánt:

Néhány napja míg Milán fürdik, Máté áll a szekrény előtt, (a fürdetés így alig több mint 1 hónap után már kevéssé érdekes), és pakol. Jobbról balra, balról jobbra, és nagy átéléssel közli, hogy "nincs ruhám, Máténak". És látványosan szét is tárja hozzá a kezét, ahogy azt kell.

Végül aztán csak talál magára valamit, és akkor mondja, hogy "Eeez Mátéé, felvenni!".

Először nemigen tudtam, hová tenni a dolgot, nem tudtam, hogy honnan vette ezt a válogatást, mert alapból én nem szoktam a szekrény előtt azon tanakodni mit is vegyek fel, fejben lefuttattom a lehetőségeket, és a szekrényhez már konkrét céllal megyek. Főleg azóta, mióta Máté előszeretettel pakol ki az alsó polcokról, míg én a felsőbbekről válogatok. Szóval tanácstalanul álltam, mert hát azt gondoltam, hogy magától ilyet nem talál ki. Mígnem egyszer csak beugrott, hogy igen, tőlem látta-hallotta, mégpedig hétfőn, amikor a munkahelyemre mentünk, és kerestem egy normálisnak kinéző cuccot, ami nem feszül szét a mellemen, ami nem szorít derékban, stb... Na ekkor csúszott ki a számon az ominózus mondat, hogy "nincs olyan ruhám (jelen pillanatban) amit fel tudnék venni". Máté persze hallotta, elraktározta, és a a megfelelő körítésben elő is adja minden este immáron 3 napja, csakhogy szembesítsen önmagammal.

Hogy miért jó, az ember lányának 2 gyereke van?

Hát azért mert sosem unatkozom.

Mert legalább az egyik biztos, hogy ébren van, legyen ez akár fényes nappal, vagy késő éjszaka.

Mert ha az egyik végre elaludt, akkor a másiknak biztos, hogy őrült sírásba/hisztibe  kell kezdenie, lehetőleg addig amíg az alvó fel nem ébred, a síró pedig el nem alszik.

Mert legalább az egyik biztos, hogy éhes, de annyira, mint aki már napok óta nem evett, szóval azon nyomban cselekedni kell, különben éhen hal.

Mert legalább az egyiknek biztos, hogy tele van a pelusa.

Mert legalább az egyiknek biztos, hogy nyomja valami a lelkét, amin csak az anyai ölelés segít.

Mert legalább az egyik biztos, hogy a miágyunkban alszik, reggelre általában mind a kettő.

Mert legalább az egyik, biztos, hogy ölben akar lenni, így maximum 1 kezem van szabadon, de hát az is mindenre elég.

Mert mindig van elég mosni- és vasalnivaló.

Mert este, mikor végre mind a kettő elalszik, akkor sokkal jobban tudom értékelni a csendes perceket, mint korábban.

Külön jó, ha az embernek 2 fia van, mert ha káosz van, akkor jól össze lehet őket keverni, főleg ha az ember volt olyan bölcs, hogy ugyanolyan betűvel kezdődő nevet ad nekik. Nagy szerencse,, hogy van köztük 2 év korkülönbség. (De talán ezért van az, hogy Máté mindig mészárosmilánozza magát?)

Mert a nap minden pillanatában adott a testmozgás, tehát egyáltalán nem kell aggódnom az alakom miatt.

Mert mindig van kiben gyönyörködni.

Sose találhattunk volna jobb alkalmat az első négyes autós kiruccanásunkhoz, mint egy olyan napot, amikor mindenhol a kb. 40 cm-s hó az úr. Még szerencse, hogy a kocsibejárót már előző nap megtisztították a fiúk, így kiállni ki lehetett viszonylag könnyen, de mire bevarázsoltuk a 2 autósülést a 2 gyerekkel majd magunkat, bizony kicsit leizzadtunk.

Az úticél az én város túlsó felén lévő munkahelyem volt, mindenféle papírokat leadni, adósokat aláírni, és nem mellesleg gyereket bemutatni. Majd egy gyors kamrafeltöltés a közeli hipermarketben, ha esetleg még nagyobb hóval találnánk magunkat egyik reggel szembe.

Volt bennem némi félelemmel fűszerezett izgalom, hogy hogyan fogjuk ép idegekkel abszolválni az utat, mert a két gyerekülés közé igen szűken férnék csak be, leginkább sehogy,  de az aggodalom utólag alaptalannak bizonyult, mert Milán az egész projektet végigaludta, Máté pedig önmagát meghazudtoló módon nyűglődés és hiszti nélkül viselte hogy kocsiból ki-be pakoljuk, majd nyakig érő hóban sétáltatjuk, ezt még élvezte is, és a boltban is szépen ült a bevásárlókocsi neki kijelölt részében.

Szóval minden szuper volt, csak én lettem hullafáradt, mert ennyi külvilági inger, mint tegnap kb. egy hónap alatt szokott érni, és még izomlázam is lett, mert teljesen elszoktam ettől a nagy babakocsitól. Mára ez már elmúlt.

Hazaérve Milán gyors evés-fürdés után folytatta megkezdett szundikálását egészen éjjel 2ig, majd onnantól kezdve csak nyűglődött, és vele én is.

Az esténk viszont igazán mókásra sikeredett, köszönhetően annak a zenélő bilinek, amit vásárlásunk során beszereztünk. Én ugyan nem vagyok bili-párti, de egy ideje már beszéltünk róla, hogy azért majd beszerzünk egyet, hátha azzal gyorsabb tempóra tudunk kapcsolni szobatisztaság terén. Ki is választottunk egy szép zöld kacsásat, hogy még csábítóbb legyen a rajta ücsörgés.

Érdekes módon mikor megkérdeztük Mátétól, hogy szerinte ez micsoda, és mire való, akkor rögtön tudta, igaz, fordítva foglalt helyet rajta, szemben a kacsával, és innentől fogva le sem akart szállni róla. Ügyesen bele is pisilt, a bili el is kezdte játszani rémséges géphangon a hepibörzdéjt, és abba sem akarta hagyni. Nagy nehezen, egy közepes erősségű hiszti árán sikerült levarázsolni a trónról Matyit, kiüríteni a tartalmat, de a zene csak nem szűnt meg. Gondoltuk majdcsak abbahagyja, és bezártuk a wc-be. De a zaj átszűrődött a falakon, és visszavonhatatlanul belevésődött az agyunkba, és már annak a határán voltunk, hogy egy nagy közös hepibörzdéjt adunk elő... borzalmas volt. Tanácstalanul álltunk a probléma előtt, gondoltunk már mindenre, hogy biztos a hideg-meleg gyors egymásutánisága a bűnös, szóba kerültek már már bimetálok és érzékelők, az én fejemben megfordult az ablakon át messzire hajítás is, mígnem aztán Feri rájött a "hibára". Volt ugyanis egy cimke a bilibe ragasztva, amit én ugyan javasoltam, hogy üzembe helyezés előtt szedjünk le, de le lettem szavazva, mondván próbálták, de túl erősen van odaragasztva, úgysem tudom levakarva, majd leázik. Na most ez alatt a cimke alatt volt az az érzékelő, ami a nedvességet érzékeli, és ami hatására a műszer őrült szülinapi ünneplésbe kezd. A cimke ugye elázott, a biliben landoló produktum és az azt követő elmosás hatására, így a ketyere folyamatosan nedvességet észlelt, így folyamatosan zenélt is. Megváltás volt az azt követő dallammentes este.

Megjegyzés: a cimke egyébként tényleg úgy oda van ragasztva, hogy még mindig nincs csak a fele lekapirgálva. Ez ám a ragasztó:))))

Hát így történt:)

És végre-végre ráadhattam Milánra a kedvenc nyuszis nadrágomat:)))

Mindkét képen hazaérkezés után látható, kidőlve:)

Matyi 1-2 hete rákapott a gyurmázásra. Már jó ideje megvan neki, de eddig nem nagyon  érdekelte, vagy csak olyan kis időre kötötte le, hogy az említésre sem volt méltó, vagy csak meg akarta enni. Most viszont már a harmadik rend gyurmáját nyúzza. Ő mummá-nak hívja.Sokszor csak aprítja, csipegeti, majd megint összegyúrja. Egyedül még nem alkot, de ha együtt gyurmázunk, akkor nagyon lelkesen sodorja a kígyókat, gyúrja a labdákat. Nonfiguratívban már nagyon jó:) Bár szerinte ezek a nemfelismerhetőek is valamik, kacsák, autók, kutyusok, mikor mik.

Hideg téli estéken nem is kell ennél jobb szórakozás:)

A hétvégén két említésre méltó esemény történt csupán, az egyik, hogy szombaton Milán 1 hónapos lett. Mindent tud, amit egy 1 hónaposnak tudnia kell, szerintem. Eszik is, alszik is, éjszaka ugyan még felébred egyszer-kétszer-háromszor, 3 után már nem számolom, pocakot fájlal, frontra érzékenykedik, de szeretjük. Ha jó napja van, akkor már van néhány óra, amit ébren tölt, felfedez, nézelődik, csodálkozik, és azt mondja hí, meg hű. Meg is értem, izgalmas világ ez, főleg egy izgága kétévessel fűszerezve. Súlya: 4120g. Foga nulla, haja kihullófélben. Még 56os ruhákat hord. Tejszagú.

A hónapforduló örömére szombat reggelre betemetett minket a hó. Így vagy 20 cm-es hóban ejtettük meg Milán első nyilvános sétáját. Egészen a sarokig jutottunk, mert nem gondoltuk, hogy ekkora a hó, és úgy emlékeztünk, hogy nagyobbak a kocsink kerekei. Így visszafordultunk, és míg Milek az eresz alatt sziesztázott, addig a többi fiú nagy erőkkel, illetve lapátokkal harcolt a hóeséssel, és próbálták a ház elejét járhatóvá tenni.Kisebb volt a siker, mint a lelkesedés:)

Újra kering az éterben a kreatív blogger- díj, és idén Matusitól és Bernitől kaptam ilyet, köszönöm:) Tavaly is kaptam, akkor kicsit mások voltak a szabályok, de a kép még mindig látható az oldalsó linksávban.

Az idei új szabályok szerint 7 dolgot is meg kellene osztanom magamról a nagyérdeművel, de mivel egyszer már ennek is eleget tettem, és visszaolvasva az akkor leírtak még ma is helytállóak, így időhiányra hivatkozva nem írnék másik 7-et, pedig tudnék:)

Nem nevezek nevén senkit, akinek még nincs ilyenje, akkor az most kap tőlem, akinek kedve van felfedni magáról 7 dolgot, mindenképpen tegye meg:)

Néhány nappal ezelőtt Matyi hozta a porszívót, és mondta, hogy porszívózni kell. Én mondtam neki, hogy nem, most nem porszívózunk, mert.... mert csak...

Erre a szőnyegre mutatott és teljes komolysággal közölte, hogy:

- Mindenütt tosz (kosz) van!

---------------------------------------------------------------------

MA pedig magához vett egy nedves törlőkendőt, és módszeresen elkezdte feltörölni a padlót. Kérdeztem Tőle, hogy mit csinál, Matyi válaszol:

-Máté tatajít! Mindenhol tatajít (takarít)!

Pedig szoktunk takarítani.... TÉNYLEG!!!!!

Az ebéd utáni szieszta: a fényképek gyors egymásutánban készültek abban a néhány percben, amikor sikerült egyszerre aludniuk, és én azt hittem ez még jó darabig így lesz... nem így lett... Milán felnyüszögött, majd mire elaltattam újra, addigra Matyi felébredt:)

És Matyi esete a sütőtöklevessel:

A nap legsarkalatosabb pontja ha egyedül vagyok már Mátéval is az esti fürdetés, elalvás időszaka volt, két gyerkőccel ez a pár óra még nagyobb kihívás lett. Fejben szépen elterveztem ám én mindent, hogy majd mit-hogy-mikor, és akkor minden szuper lesz... de hát ugye ember tervez, az élet pedig felrúgja a terveinket.

Odaáig nem is volt semmi gond, hogy Matyi megvacsorázott, majd épp elkezdte a kádban a lubickolást, amikor Milek jelezte, hogy ez így baromira nem frankó, és ő éhes, de neki most azonnal!!!! És éktelenül üvöltött. Gondoltam, amíg Matyi kiáztatja magát, addig adok neki egy kis tejecskét, amivel elhárítjuk a fenyegető éhhalált. Hogy Matyit se tévesszem szem elől,  a szennyestartóra kuporogtam... nem volt ezzel gond, egész addig, amíg Matyi jelezte, hogy ő bizony már kijönne, és szépen ki is pakolta a játékokat ahogy azt kell, és még a vizet is leengedte, szóval nem volt mese, ki kellett venni. Ez persze Milánnak nem tetszett... így villámtempóban kezdetem Mátét öltöztetni, aki persze szokás szerint nem azt a pizsamát akarta felvenni, ami épp soron van... (ez minden este műsoron van, hogy csak a robotosban hajlandó aludni, és meg kell győzni, hogy jó lesz ma az autós is, esetleg ha épp sima csíkos van, akkor pedig ő maga a robot) Milán eközben egyre fületsértőbb, tőle még eddig sosem hallott hangerőt és hangszínt ütött meg... komolyan dezsvűm támadt, mert Matyi anno órákon át képes volt így, ebben a formában dobhártyaszaggatón üvölteni... túléltük, és még a hallásunk sem károsult nagyon.

Szóval megvolt Milek belépője:) Persze aztán kapott még enni, és innentől már szinte sétagalopp volt az este, Milán a jobbomon, Máté a balomon harcolt az álommanókkal, majd Matyi feladta a harcot, Milán még kitartott, és végül az ölemben érte utol az álom. 9-kor már mindketten szuszmákoltak.

És egy egész korrekt éjszakán vagyunk túl, mert Matyi fél 8-ig a saját ágyában húzta a lóbőrt, és Milek is csak fél 3-kor kelt először, igaz utána már óránként felébredtem, mert elkezdett küzdeni a pocakjával, és ilyenkor nyög, szuszog, szörtyög, kínlódik, de közben ő alszik... én nem tudok. De hát így szép az élet!

Most, hogy ma délután édeshármasban maradtunk a fiúkkal egészen kedd délelőttig, kiváló alkalom volt, hogy kipróbáljuk a hordozókendőt. Először nem nagyon tudta szegény, hogy mit akarok vele kezdeni, mármint Milán, aztán mikor végre belevarázsoltam, akkor már tetszett neki szerintem. Sitty-sutty el is aludt benne.

Matyi pedig újra felfedezi a bébikorában önszántából kihagyott gyönyörűségeket, és  most éppen az utazóágyban randalírozik, amiben kiskorában nem volt hajlandó 3 percnél tovább bezárva lenni( akkoriban azt reméltem jó lesz járóka helyett) most pedig belevackolt takaróval kispárnával, és percenként kikiabál, hogy "Anya, Máté alszik!" Olyat is játszottunk, hogy én bedobtam a lufikat, ő meg próbálta gyorsabban kidobálni, mint én be. Jó móka volt:)

Végülis nekem mindegy, hogy melyik gyerekem van benne, mert elvileg azért raktuk össze, hogy hátha ott biztonságba lehet helyezni Mileket néhány percig, de ha Máté költözik bele, hát nekem úgy is jó. Addig amíg rá nem jön, hogy tud kimászni onnan.

Ma, amikor Matyi Milán mellé telepedett az ágyon levideóztam őket, majd feltöltöttem a gépre a videókat, akkor észrevettem, hogy pont ma 1 éve is csináltam egy videót Matyiról. Érdekes volt visszanézni, olyan kis picike volt még, persze a mai Matyihoz képest, íme:

És a mai kétfiús:

megjegyzés: amikor úgy néz ki, mintha ki akarná nyomni a szemét, akkor nem, nem a szemét nyomja ki, csak az orrát fricskázta meg:)

Néha, nem túl sűrűn, eszembe jutnak azok az idők, amikor még csak ketten voltunk:

Azok a csendes esték, délutánok, amikor meleg plédbe burkolózva a fotelbe kuporodtam egy bögre finom meleg teával és egy jó könyvvel.

Amikor este gond nélkül meg tudtunk nézni egy egész filmet, és még a hangerőre sem kellett figyelni.

Azok az unalmas, esős vasárnapok amikor egész nap ki sem keltünk az ágyból, pizzát rendeltünk, és egy vödör pattogatott kukorica társaságában néztük egymás után az éppen kedvenc sorozatunk részeit.

Mintha már ezer éve lett volna....

Nem voltak azok a napok feltétlenül jobbak, mint a mostaniak, egyszerűen csak mások voltak....

De egy nyűgös, hisztis, pocakfájós, éjjelnemalvós nap után most is jól esne egy-egy ilyen semmitnemcsinálok-osat beiktatni....

Matyi nagy hóimádó lett ezen a télen, tegnap is teljesen megkergült, amikor meglátta, hogy esik a hó. Ilyenkor először csak áll az ablakban, és kurjongat, hogy esik a hó, majd közli, hogy ki kell menni, és már hozza is a csizmáját, veszi a sapkáját. Nincs mese, menni kell. Így tegnap sétáltunk egy hatalmasat, tapostuk a havat. Matyi leginkább a járda szélén jött, a legnagyobb hóban, ott ahová ellapátolták a járdáról a havat. Néha alig bírt benne menni, majdnem a nyakáig kellett emelnie a lábát.

Mivel tegnap nem tudtuk a lapátját kipróbálni, mert hát hóesésben nem lapátolunk havat, így ez a projekt mára maradt. Matyi nagyvidáman ragadta magához a lapátját, és dolgozott serényen. Még hóembert is építettünk, igazi répaorral:) Vagyis inkább én építettem, Máté csak az instrukciókat osztotta lapáttal a kezében, mert attól azért nem akart megszabadulni semmi pénzért.

Milek ezekből a havas bulikból rendszerint kimarad, és a szoba melegében Mamával marad, és vagy alszik, vagy pocakot fájlal. Tegnap este elővettük a nyugifotelt, ami Máténak annyira nagyon bejött, hogy hónapokig szinte csak ebben ücsörgött. Annyira nem bírtunk létezni nyugifotel nélkül, hogy amikor vidékre utaztunk, akkor a fotel is értelemszerűen jött velünk, anélkül nem is indultam volna el. Az első próba Milánnak is nagyon bejött, kis hintáztatás után, amiben Matyi is nagy segítség volt, még a hinta-palintát is énekelgette neki, Milek bealudt.

Aztán lassan előveszem a kendőmet is... eddig a sebem miatt nem mertem... nagyon kíváncsi vagyok, hogy szeretni fogjuk-e, vagy hogy leszek-e elég ügyes és kitartó, hogy megszerettessem Milánnal.

Matyi kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy az a kis csomag, ami vagy az ágyon, vagy az ölemben lelhető fel leginkább, most már végérvényesen velünk marad. Egyre kevesebb a fizikai bántalmazás, és egyre több a távolból szemlélés, esetleg odabújás, puszilgatás. Persze vannak még félreértések, de alakulunk. Azt mondjuk még mindig nem érti miért nem tud Milán ide-oda fordulni  Matyi kénye-kedve szerint.

Igazából szerintem magam sem hittem benne, hogy Milekkel megúszom pocakfájás nélkül.... nem úszom meg.... néhány napja brutálmódon képes szenvedni, leginkább éjszaka. De úgy néz ki a mi ágyunkat  valami gyógyító aura veszi körül, mert előbb-utóbb ott legalább megnyugszik, rövid időre, így valamennyit én is tudok aludni két görcsös szenvedés között.

A sors tréfája velem, hogy mire az Milán végre megvívja az éjjeli harcát, és végre fél óránál többet aludhatnék egyhuzamban, ez olyan 6 fél7 körül van, addigra Mátét kidobja az ágy, és indul a nap. Még bírom.... aztán előbb-utóbb ezen is túl leszünk, és akkor majd jöhetnek a fogzásos éjszakák....

Matyi időközben tökélyre fejleszti a beszédet, szinte mindent mond, mondatokban beszél, tárgyesetet, birtokosesetet, és felszólítómódot is használ. Számomra ez még mindig hihetetlen:) Persze nem mond mindent helyesen, és mond vicceseket, és papagájkodik, úgyhogy meg kell gondolni miket beszélünk előtte, bár a tv-nek is visszabeszél...

Milán ha nem eszik, nem alszik, és épp nem fájlalja a pocakját, akkor tágranyílt szemekkel kémleli a világot maga körül, ó-ra formálja a pici száját, és grimaszkodik. Egyébként meg hízik mint a kölyökgólya, a szombati mérlegelésen 3640g-ot nyomott, azaz két és fél hét alatt kicsit több mint 600g-ot szedett magára.

Matyi 11.7 kg-t nyom, merthogy minden Milán mérésnél őt is le kell mázsálni feltétlenül.

Én pedig fogyok, most nagyjából ott tartok, ahol Milán előtt tartottam.

Igazából írhatnám, hogy minden jó és szép, és nem is lennék nagyon messze a valóságtól, mert a nap nagy részében tényleg körbevesz a világoskék babaillatú köd. Viszont van egy kisebbik rész, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, pedig de jó is lenne. Ez pedig a féltékenység, ami igen, felütötte nálunk a fejét, befészkelte magát az otthonunkba, és egyelőre nem is tűnik úgy hogy távozni akarna.

Azt hiszem nagy szerencsém van, vagy nagyon hálát kell adnom odafent Valakinek, aki egy olyan második gyereket küldött nekem, mint Milán, aki javarészt alszik, vagy nézelődik, vagy szellemharcol, és hogy ne csak mindig jókat írjak róla, újabban pocakot fájlal. Eddig még a kézbentarthatóbb fajtából, és remélem nem is durvul el nagyon a helyzet. Mindenesetre beszereztem tegnap egy üveg méregdrága infacolt, legyen, ha kell.

Azt még mindig fenntartom, hogy Matyi szereti a Kisöccsét. Szeret körülötte sündörögni, tenni-venni, néha túlságosan is. Mert van olyan, amikor nekifutásból landol az ágyon mellette, amikor a nagy megszeretgetésből nagy ráfekvés lesz, van amikor az összes játékát odahordja köré, és mindenáron a kezébe akarja nyomni valamelyiket, és van olyan is, amikor mindent sajnál tőle, lerángatja róla a plédet, elveszi a cumiját, stb.., és bizony van olyan is, amikor jöttében-mentében oda-odacsap. Ez a legaggasztóbb számomra.

Az internetes szakirodalom szerint ez tök normális reakció, amit türelemmel, megbeszéléssel, és legfőképp odafigyeléssel, megelőzéssel lehet kezelni, de semmiképpen nem büntetéssel, és haraggal. Bevallom nehéz nekem ilyenkor nem haragudni rá, de úgy tűnik ez a megbeszélősdi ez működik, pár napja már sokkal kevesebbszer fordulnak elő ilyen attrocitások, és ha be is próbálkozik még időben közbelépek, mert már látom messziről miben sántikál.

Tudom, hogy nehéz helyzetben van most Matyi... pedig ő is szerencsés, hogy ilyen tesót kapott, aki eddig nem igazán forgatta fel az életét, mert napközben az etetésen kívül nem nagyon igényel külön figyelmet, tudunk Matyival ketten játszani, amíg itt van a Mama, addig kihasználjuk, hogy kettesben mehetünk boltba, ide-oda, úgy mint régen.

Este is szívesen segédkezik a fürdésnél, hozza Milán pizsamáját, a kiskádban locsolja a vizet a lábára, ilyesmi. Szóval egyáltalán nem akarom eltiltani tőle, sőt..., csak a lelkesedése egy szempillantás alatt változik aggresszióvá, szóval nagyon résen kell lenni.

És persze észrevehető rajta, hogy ő is pici baba akar lenni, bár sosem cumizott, most ha Milán szájában cumi van, akkor neki is kell adni egyet. Bár kiskorában utálta a kiságyát, most mégis belekívánkozik, és mondja, hogy Máté alszik. Ha Milán szopizik, akkor neki is oda kell bújnia.

Jó lenne, ha ezeknél a kezdeti nehézségeknél nem lenne sose rosszabb, mert most még úgy érzem kezelhető a szitu, és kellő odafigyeléssel Máté is többnyire kordában tartható, és az elmúlt pár napban pedig mintha már egy kicsit javulni is látszana a helyzet. Persze nem akarom elkiabálni.

Mosolyherceg:

Matyi és a csodalámpa:

Ketten: (Matyi szeretete néha sok Milánnak:)

Hogy mennyivel sanyarúbb a sorsa a második gyereknek az több fronton is mérhető lehetne. Az egyik, hogy míg Matyinál szinte könnyekig hatódtunk minden hétfordulón, és soha el nem felejtettük volna hogy lemázsáljuk, addig a Kisebbiknél ugyan megemlítettük, hogy jé, már 1 hetes, és hogy este majd mázsálás lesz, de ezt el is felejtettük. Így az első hetes számadatok hivatalosan 8 naposak, mert tegnap azért az utolsó pillanatban sikerült rádobnunk Őfelségét a mérlegre.

Egész pontosan 3050g-ot nyom, tehát visszanyerte a születési súlyát, sőt icipicivel túl is haladta azt. Most aztán már semmi sem állíthatja meg a sonkásodásban:)

Egyelőre még mindig többet alszik, mint amennyit ébren van, ébrenlétének 90%-át evéssel tölti, a maradék 10%-ban pedig békésen nézelődik, és tűri Matyi szeretetét, ami  időnként kicsit erősre sikeredik. Milán egyelőre még bírja. Engem néha a szívroham kerülget.Nem igen sír, kivéve a fürdést, ami még nem tetszik neki annyira, de majd alakul.

Matyi után nekem még mindig furcsa, hogy létezik ilyen gyerek, aki ennyire immunis a külvilágra, és TÉNYLEG csak eszik-alszik. Hűűűű mennyire utáltam az ezirányú kérdéseket Matyival, aki többet sírt, mint aludt. Nem tudom meddig fog tartani ez az áldásos állapot, jó lenne ha minél tovább, de addig is élvezem minden pillanatát, és erőt gyűjtök a rosszabb napokra.

Matyi 2 hátsó rágófogat növeszt egyszerre, szerencsére tünetmentesen.

Én pedig ma 31 lettem. A Fiúk virággal köszöntöttek, édesek voltak:) Ésssss, Mamára hagyva a prücsköket, kettesben mentünk el Apával. Hová máshová, mint egy bababoltba:)))) De jó volt nagyon. 1 gyerekesként sem akadt sok alkalom arra, hogy Matyi nélkül menjünk bárhová is, nemhogy 2 gyerekesként. Matyi akkor ébredt, amikor hazaértünk, Milek teljesen átaludta a távollétünket.

Mire másra vágyhatnék még ezek után? Semmire.

A tegnapi napot nappalostól-éjszakástul azt hiszem mielőbb kitörlöm az emlékeimből. Kishercegünk, miután egész nap nyűglődött, a semmisejó állapotot éjszaka is fenntartotta, és kitartóan nyöszörgött néha sírásba csapott át, aludni nem akart, nem tudott, így bojkottálva mindenkinek a pihenését. 2 körül Matyit is felnyafogta, aki szinte kipihenten, hisz ő aludt addig közülünk a legtöbbet, a konyha felé vette az irányt, hogy akkor kábu, kábu, azaz főzzük a kávét, induljon a nap. Ferinek sikerült lebeszélnie róla, cserébe összebújtak a 140cm-s ágyon, és valamennyire aludtak. Kishercegünk szemére viszont csak olyan 4 körül jött álom, akkor is csak szigorúan mellettem, kiságyról hallani sem akart, így nem is hallott, csak reggel felé, amikor shifteltem a két gyereket, Milek végre hajlandó volt elfoglalni a kiságyat, Matyival pedig összebújhattunk a nagyágyban.

De nem panaszkodhatom, ezek után Milek megajándékozott egy szabad délelőttel, mert ezek után csak fél 11-kor kért egy kis tejutánpótlást, majd újra álomba szenderült.

Most pedig Matyi alszik már több mint 2 órája. Szóval tényleg egy szavam sem lehet.

A nehéz napokat meg nem számoljuk:)

Esti csendélet:

Fürdés utáni összebújós-vígasztalós:

Hosszúlábú Minimanó:

Ketten: