Megunhatatlan. Gyönyörű és csodaszép. Minden nap más és más. Színpompás. Világossárgából indul, majd a narancsssárga ezer árnyalatából szinte pirosaslilás lesz.

Ilyenkor januárban nincs szezon. Mert bár kellemesen tavaszias az idő, de azért ez a hely nem erre van, azt a néhány futót, munkából hazafelé sétálót, kutyát sétáltatót és minket leszámítva nemigen jár a parton senki. De amikor közeleg a nap vége valahonnan mégiscsak előbukkannak az emberek, megtelik a sétány, (jó nem dugig, de azért vannak emberek), jönnek profik az állványaikkal, autodidakták a kis automatáikkal, köztük én is, és veszett módon kattintgatunk. Közben pedig nézzük, és csodáljuk. Minden egyes nap. És amikor végetér, amikor már egy halvány pici csík sem látszódik belőle, akkor nagy sóhajjal mindenki hazaindul. Szép volt. Megint. Ennek a napnak is vége. Jön egy új, aminek megint lesz a végén egy csoda.

És igaz a mondás... a felhők mögött mindig kisüt a nap:)

Nagyon-zoom:

Máténak kakilnia kell. Milánt pedig mostanában minden nagyon érdekli, ami a wc körül zajlik, így vele tart.

Máté:- Gyere Milán, megmutatom hogy kell kakilni!

És Milán megy.

De alig telik el néhány másodperc hallom, hogy Milán már húzza is le a wc-t Máté pedig kiabál ki a wc-ről:

- Anyaaaaa, Milánnal nem lehet kakilni!!!!

Azoknak aki ismerőseim a facebook-on már nem fogok tudni újat mutatni. A napjaink nagyjából azzal telnek, hogy délelőtt bevásárolunk, kizárólag csak az után miután megnéztük a bob mestert a tévében spanyolul,  délután pedig a fiúk rendületlenül dobálják a homokot a tengerbe. Nem tudják megunni. Főleg Milán nem. Van is emiatt egy kis nézeteltérésünk amikor neki már jéggé van fagyva a keze a vizes homoktól, meg különben is már kezd sötétedni és haza szeretném terelni az ifjúságot. Hát ez neki nem nagyon szokott tetszeni.

És ma pedig már csütörtök van. Ami azt jelenti, hogy rohan az idő. Már a hazafelé útra fogaljuk a szállásokat :( De amiért viszont jó, hogy már csak 2 nap és megyünk Barcelonába!!!!!

Szóval miután jól teletömtük magunkat bagettel és croissonnal meglátogattuk Aix-en-Provance városát, ami a művészetek és a platánok városaként is emlegetve vagyon. És tényleg... a város szinte minden utcája hatalmas platánfákkal van szegélyezve. Ilyenkor januárban éppen kopaszok, de nem kellett hozzá túl nagy fantázia, hogy elképzeljük milyen lehet itt tavasszal vagy nyáron, amikor minden zöld, amikor virágoznak a levendulák, és nem mellesleg nyüzsög a város a mindenféle fesztiváloktól. Turistákból még ilyenkor télen sem volt éppen hiány, de gondolom, hogy nyáron ennél sokkal nagyobb a tolongás.

A város régi főutcája a Cours Mirabeau gyakorlatilag két részre osztja a várost, és jól megférnek egymás mellett a régi Aix kanyargós, szűk sikátorai amik a hegyek mellett a másik nagy szerelmeim, és a hatalmas gazdag villák, luxusboltok.

A gyerekek nagy örömére pedig a város telistele van szökőkutakkal, kisebbekkel-nagyobbak, régiekkel-újakkal, neki mindegy volt, csak folyjon a víz, alig lehetett őket továbbrángatni onnan. Főleg Milánt.

És ha már Aix-en-Provance, akkor Cezanne, aki itt élt és alkotott. Ahol a járda széle is ilyenekkel van kirakva:

Fél 1 is volt már mire végre újra útra készen álltunk, és mivel a szívünk nem akart még Provance-tól megválni nem mentünk rá rögtön az autópályára, hanem autóztunk egy keveset városról-városra, és bár nem voltak levendulák, a táj még így is nagyon szép volt.

Ennél már csak az lett volna jobb, ha mondjuk levendulavirágzáskor bringával járjuk körbe a vidéket... no de ne akarjunk mindent egyszerre, nem?

Később aztán valahol Nimes magasságában még flamingókat is láttunk a tenger egy zárt öblében, vagy valami hasonlójában. A kis pöttyök a képek a flamingók, amikről a kép készítésekor még nem tudtam hogy azok, csak amikor közvetlenül melléjük értünk akkor vettem észre. De akkor meg már nem volt idő arra, hogy közelről is lekapjam őket, mert mire észbekaptam már nem is voltak sehol.

Ezután nem sokkal már újra az autópályán haraptuk az aszfaltot, a fiúk pedig miután felébredtek akkor olvasgattak, könyvet cseréltek, eszegettek, egymást etették, autóztak, szóval jól elvoltak.

Én pedig vártam, hogy újra feltűnjenek a hegyeim, amik ezúttal már a Pireneusok csúcsai lesznek, ami azt jelzi, hogy ha lassan is, de közeledünk a végcélunk felé.

Naplemente a Pireneusok fölött:

Ui.: A három napos utunk utolsó pihenőjén Milánnal Máté segítségével sikerült pofára esnie a parkolóban, és teljesen lezúzta az orrát. Az ezután következő képen ezért virít majd pirosan az orra. Szerencsére ha a jobb profilját fotózom, akkor nem látszik, úgyhogy talán lesz néhány olyan kép is majd, amin nem lesz boxolófeje.

Miután jól lefárasztottuk a fiúkat a padovai városnézéssel, nekiveselkedtünk hát az aznapi tervnek, mégpedig eljutni 19 óráig a provancei szállásunkra. Merthogy a papírunk szerint addig volt check in. A fiúk hamar elaludtak, és mind a ketten maratonit aludtak, mert szinte végigaludták az utunk olaszországi részét. Milán biztosan, Máté olyan Genova magasságában ébredt fel.

Így az autózás kezdeti szakasza igencsak nyugodalmasra sikeredett, nyugodtan tudtam bambulni ki a fejemből, nézni a tájat, a távolban olykor felbukkanó, majd eltűnő hegyeket, egy-egy város felbukkanó templomtornyát, majd jöttek az alagutak és a tenger, amire én kevésbé láttam rá, mert én ugye az anyósoldalon ültem, de azért néha-néha kibukkant a korlátok és az alagutak közül a gyönyörűszép Földközi-tenger.

Az autóból fényképezésről még van mit tanulnom, bár tény, hogy az új géppel sokkal hatékonyabban működöm, de a dolgomat nem könnyítette meg, hogy néhány óra autózás után a szélvédő már minden volt csak tiszta nem, pláne oldalt.

A francia-olasz határt átlépve aztán elérkezett az ideje a pihenőnek, ekkorra már mindenki ébren volt, túlságosan is, és kezdték már unni a banánt, és mivel egymást érték az alagutak így már az sem volt érdekes egy idő után. Aztán mikor elindultunk jött egy kisebbfajta ijedelem, merthogy nem találtam Milán nyulát, ami nélkül mifelénk nincs élet. Mindent átkutattam amit csak tudtam az első ülésről hátrafordulva, nem találtam sehol. Feri ekkor egy hirtelen mozdulattal lehúzódott a leállósávba, én pedig pánikszerűen pattantam ki a kocsiból, hogy még alaposabban felforgassam az autó hátsó fertályát, és szerencsére meglett a nyúl, be volt gyűrődve a Milán ülése és a hátsó ülés közé, és nem látszódott ki. Hogy hogyan sikerült oda betűrnie Milánnak szerencsétlen nyulat azt az isten sem tudja, de a lényeg, hogy meglett, és még csak vissza sem kellett fordulnunk.

Az út következő szakasza pedig maga volt az álom. A francia riviérán végigautózni már csak akkor lett volna még sokkal szebb, ha nem autópályán száguldunk, hanem komótosan araszolunk egyik városból a másikba. Nem hiába ez itt a gazdagok üdülőhelye, balról a csodaszép tengerpart, jobbról a magas hegyek.... egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy lehetne még ennél szebbet akár kitalálni is. Tényleg maga a csoda! Nyilván a hormonjaim is közrejátszottak, de tényleg sírva fakadtam a gyönyörűségtől, pedig tényleg olyan kicsi részletet láttunk belőle, és mégis ez a picike is olyan magával ragadó volt. Fotózni sajnos nem lehetett egyáltalán, meg valahogy ki is ment a fejemből...

Mire Provanceba értünk megintcsak hulla sötét lett, és hullafáradtak is lettünk. A fiúk a hirtelen nyakukba szakadt szabadságukat ugrálásba fojtották, majd gyorsan ki is dőltek.

Másnap reggelre mindenki simára aludta magát, és az első dolgom volt, hogy átszaladjak szemközti pékségbe és bevásároljak bagettből és croisson-ból. Ezekből nem tudunk eleget enni, a francia bagettnek nincs párja a világon, finom-friss-ropogós... nyaminyami, szeressük:) Furcsa népség ez a francia, ezt már a múltkor is megállapítottuk, de nekem még mindig olyan furcsa, hogy 3 egymástól 5 méterre lévő pékség simán el tud működni egymás mellett. Mondjuk tényleg mindenkinek a hóna alatt ott virít egy jól megtömött bagettes zacskó. Még tavaly olvastam, hogy nagyon ügyelnek rá, hogy a nap minden szakában, mondjuk este 8ig legyen friss bagett, és ez tényleg így van, a boltok ugyan hétvégén nincsenek nyitva, de a pékségek azok igen, mert bagett nélkül nincs élet a franciáknál.

Reggeli után pedig Aix-en-Provance-ba mentünk be.

Mondtam már, hogy imádom Olaszországot? Minden szegletét, minden kis és nagyvárosát amit eddig láttam. Padova sem okozott csalódást. Bár az ott töltött rövidke délelőtt fájdalmasan kevés volt ahhoz, hogy mindent alaposan megnézzünk, mégis elég volt ahhoz, hogy átjöjjön a hangulata. Mivel közel van Velence, és egy ideig a Velencei Köztársaság része is volt, ezért sok helyen észrevehető a velencei hatás. Emellett pedig nekem  a díszes árkádsorai miatt kicsit bolognás is volt. Imádtam.

A város még épp csak ébredezett mikor mi már ott voltunk. A piacosok egy része már kipakolt, egy része még éppen pakolás közben volt, de voltak akik még ki sem mentek, és vevő sem nagyon járkált. Mi pedig a felkelő nap sugaraiban fürödve vágtunk át a hatalmas vizesárokkal és szobrokkal körbevett Prato della Valle téren.

Az árkádsorok alatt könnyen eljutottunk a Piazza del Santo-ra. Ez a tér több szempontból is fontos része a városnak, hiszen itt magasodik a Szent Antal Bazilika, aki Páduai Szent Antalról kapta a nevét, aki a védőszentje, és aki a templomban nyugszik egy mauzóleumban, és vonzza a zarándokokat. A templomban több Donatello szobor is látható és a főoltárt is ő készítette, de mivel épp mise volt így nem jártuk körbe, csak a Szent Antal sírig mentünk el, pláne hogy előtte a kolostor kerengőjében jól elkerengtük az időt.

Mivel már késésben voltunk, így csak egy röpke pillantást vetettünk a templom előtti hatalmas Donatello rézszoborra, a Gattamalata-ra, ráadásul szembenapban, ami a szobrász egyik fő műve és egy római hőst ábrázol. (állítólag)

Innen néptelen utakon átvágtunk a Piazza Delle Erbe térre, ahol az Igazságügyi Palota áll, kicsit arrébb pedig a Padovai Egyetem egyik épülete. Az egyetem kapcsán mindenképpen megemlítendő hogy ez az első európai egyetemek egyike, hogy egy ideig itt tanított Galileo Galilei, és hogy az anatómiai tanszékén végezték az első boncolást az 1500-as években, amikor ez még tilos volt.

A téren persze piac volt, hatalmas zöldséges standok foglalták el a tér egészét, így egyáltalán nem lehetett belátni, de a piac is nagyon szép volt. Tényleg!

Innen már visszafelé fordultunk mert sürgetett az idő, hiszen csaknem 7 órás autózás volt még előttünk. Mire visszaértünk a vizesárkos térre, addigra az is megtelt a piacozókkal, jó nagy volt a nyüzsi. Olyan olaszos.

Én még gyorsan lőttem pár búcsúképet, aztán autóba vágtuk magunkat és meg sem álltunk Provance-ig.

Szembenapban:

Na szóval....kicsit nehéz összeszednem magamat, és visszagondolni a három nappal ezelőttre, pedig tulajdonképpen nem is csináltunk semmit 3 napig csak ültünk az autóban. Ami persze ebben a formában így nem igaz, mert nem mi lennénk ha egy 7 órás út után és egy másik 7 órás előtt még nem mennénk be a városba és nem járnánk körbe szinte mindent ami számít.

De hogy az elejénél kezdjem.... pénteken reggel 9.10-kor startoltunk a házunk elől. Előtte 15ezerszer kellett ráordítani rászólni a fiúkra, hogy üljenek nyugton, legyenek csendben, lévén még csak hajnali 6 óra, és a szomszédok még pihennének, vagy hogy nézzék már azt a nyomorult mesét, amit kértek, vagy csináljanak amit akarnak, de néma csöndben, és lehetőleg minél messzebb a bepakolt bőröndöktől. Majd újabb 15ezerszer fenyegetőztem azzal, hogy nem megyünk sehová, majd azt gondoltam az lesz a legjobb, ha csak ÉN nem megyek sehová és lesz 2 nyugodt hetem, majd ráálltam a TI nem jöttök sehová-ra, de egyik verzióval sem sikerült a lelkük mélyére hatolnom, így szép lassan megvívtuk a magunk kis szélmalomharcait és végül autóba vágtuk magunkat. Meg azt a 4 bőröndöt, meg 2 handbag-et, 1szatyor könyvet, 1 szatyor egyéb játékot, babakocsit, és egy  kis hátizsákot.

A fiúk annyira lefárasztották magukat a reggeli parádéjukkal, hogy még Pest határain belül álomba zuhantak. Szó se róla nem bántuk. Máté ugyan még magyarföldön felébredt, de szép csendben olvasott, Milán pedig Szlovénia közepéig húzta a lóbőrt. Máténak még mindig nagyon tetszettek a szlovén alagutak, szerencsére jó sok van belőlük, így nem unatkozott. Ha pedig épp nem az alagút volt porondon, akkor a szembe jövő kamionokat számolta. Volt mit.

Extra szórakoztató volt még, hogy egész végig zuhogott az eső, hol jobban hol kevésbé, de a mi fiaink imádnak esőben autózni, mert akkor "ablaktörlőzni kell". a jégesőt még egy fokkal jobban szeretik, mert az még kopog is, de szerencsére most csak sima eső volt.

Szlovéniában álltunk meg először egy fánkozóban, ahol bedobtunk egy hatalmas és isteni finom fánkot és egy kávét. A hely csúcsszuper volt, bár én most egyébként is fánkőrült vagyok, de tényleg mindenkinek tudom ajánlani aki éppen arra jár. A pályán van kitáblázva, és kicsit le kell térni róla, azt hiszem Trajan, vagy Trojan, vagy valami nagyon hasonló a falu neve.

Szlovénia meg hegyei most is elbűvöltek, még esőben is. Persze amikor legutóbb erre jártunk akkor június volt, és minden sokkal zöldebb volt, és élettel telibb, de nekem így is nagyon bejött. Hiába no, hegymániás vagyok, ez már végképp eldőlt.

A naplemente már javában az olasz autópályán ért bennünket.

És mire megérkeztünk Padovába, ahol a lefoglalt szállásunk várt, addigra teljesen ránksötétedett, így már nem volt aznapra más feladatunk, minthogy egy közeli pizzériában jól megtöltsük a hasunkat isteni finom sonkás pizzával. Ez nálam a best a of, mármint az olasz prosciutto cotto-s pizza finom paradicsomszósszal... nyamnyam. Ebből a sonkából kilószám meg tudnék enni szerintem. Külön jó volt a helyben az hogy a srác a pult mögött tekerte-forgatta a pizzatésztát, ami nem csak a fiúknak, de nekem is nagyon tetszett. Próbáltam ellesni a technikát, de ahogy elképzeltem magamat a saját konyhámban pizzatészával bűvészkedni hát enyhén szólva is a röhögőgörcs kerülgetett.

Másnap reggel jószokásunkhoz híven 6kor keltünk, gyorsan megreggeliztünk, és a reggeli nap első sugarai már Padova központjában találtak minket. A főtéren épp piachoz készülődtek. Nekünk sikerült még jónéhány piacoskofát is megelőznünk:)

De ez már egy másik poszt lesz, mert felébredtek a fiúk a délutáni sziesztájukból.

2000 kilométer és 3 nap autózás után tegnap este megérkeztünk a Spanyolországba, Barcelonától kicsit délre.  Az utunk bár igen hosszú volt, de nagyon jó, a fiúk szuperül viselkedtek, tényleg egy rossz szavam sem lehet rájuk.

Most elmegyünk felderítjük a terepet, aztán majd jövök és mesélek az útról, és képeket is mutatok Padováról és Provance-ból.

Most hogy már a kilencedik hetet taposom, gondoltam kicsit összefoglalom hogy is érzem magamat mostanság. Bár ha jól belegondolok nem sok újat tudok mondani az előző két terhességemhez képest, sőt... betűről betűre ugyanazokat a hangulatváltozásokat produkálom. Egyik pillanatról a másikra váltja egymást az enyém a világ, és az itt a világvége hangulatom, teljesen kiszámíthatatlanul.

Továbbá hol hullafáradtnak érzem magam, és a fejemet alig bírom a nyakamon tartani, vagy éhen akarok halni, és az teljesen mindegy, hogy két tányér főzelék+feltét után vagyok éppen. Ilyenkor folyamatosan azon kattogok hogy mit lehetne még megenni, egészen addig amíg nm találok valami kedvemre valót, majd kezdődik minden elölről.

Újdonságként rendszeresen szedek vitamint, és ha eszembe jut akkor kínnal-keservvel legyűrök egy almát is. Ez esik talán a legnehezebbemre. Meg hogy eszembe jusson.

Na de gyorsan elmúlnak majd ezek a hetek. Addig is már csak hármat kell aludni és elindulunk feltöltődni majdnem a világ túlsó felére. És majd jövök és mesélek:)

2 év és 2 hét... Máté pont ennyi idős volt akkor amikor Milán született, és ezzel egyke léte örökre megszűnt. Akkor ez olyan természetes volt. Nem volt bennem egy csöppnyi kétség sem, hogy ennek így kell lennie. És végül tényleg jó lett, érzésem szerint Mátét nem rázta meg Milán érkezése, nem lett ettől dacosabb, nehezebben kezelhetőbb, igazából 2 év távlatából már nem is emlékszem semmi olyan negatív dologra, amit meg lehetne említeni. Persze az, hogy ez ilyen simán ment nagyban köszönhető volt akkor, hogy Milán igen észrevétlenül simult bele az életünkbe. Sokáig jórészt eszik-alszik baba volt, vagy ha nyűgös is volt, azt éjszakára tartogatta, amikor Mátét egyáltalán nem zavarta. Apránként kért belőlem/belőlünk egyre többet, de ezt is olyan természetességgel tette, hogy tényleg nem voltak egetverő nézeteltések, és Máténak teljesen egyértelmű és természetes hogy itt van Milán, az ő testvére. Soha nem mondott olyat, hogy neki nem kell testvér, vagy hogy dobjuk ki, vagy hasonló borzadályokat, és hiszem, hogy ez a köztük lévő kis korkülönbség miatt van.

Most Milán éppen annyi idős, mint amikor Máté volt, amikor ő született. 2 éves és 2 hetes. És bár Milánt mindig könnyebben kezelhető gyereknek tartottam, (mondjuk erre mostanában nagyon igyekszik rácáfolni, és sokszor sikerül is neki) most valahogy mégsem tudnám elképzelni hogy itt legyen még mellette egy kis szuszogó csomag. Mert Milán más, és a kezdeti nagy simulékonyságát most egy erős dacosság kezdi felváltani, amivel lesz még bajunk a jövőt tekintve.

Ezért aztán nagy szerencse, hogy a természet úgy alkotja meg a maga törvényeit, ahogy. Hogy ad egy kis időt, amíg az álomból kézzelfogható valóság lesz. Hogy legyen idő mind lelkileg, mind érzelmileg felkészülni egy újabb csodára. Nemcsak nekünk anyáknak, hanem a többieknek is, az apának és a testvéreknek is. Talán nekik leginkább. Hisz ők nem tudják, nem értik mi történik, csak az eredmény a teljesen világos számukra, ami viszont nem feltétlenül pozitívan csapódik le bennük. Ezért jó az a 9 hónap... hogy barátkozzunk és barátkoztassunk  a gondolattal.

Nekünk is van még durván 7 hónapunk arra, hogy  felkészüljünk arra, hogy valamikor augusztus közepe tájékán egy kis csomaggal többen leszünk itthon. Mert mi csakazértis ünnepkor szeretünk szülni:) Ennyi időnk van ízlelgetni a gondolatot, hogy akkor már nem csak méretileg, de jogilag is nagycsaládosok leszünk.

Igen, lassan 9 hete már hogy a legkisebbik Mészáros (M3) is csatlakozott a szeleburdi családunkhoz:))) És nagyon örülünk neki, hogy itt van, hogy meghallotta a hívó szavunkat és  minket választott az általam kiszabott határidő utolsó előtti pillanatában. Azóta szívja ki belőlem az utolsó energiamorzsákat is, amiket a Nagyok még meghagynak, de cserébe vidáman lubickol a tesók által már jól belakott meleg kis zugban.

És hogy mi hogy lesz a továbbiakban???? Hát arról halvány gőzöm sincs. Vagy inkább bele sem merek gondolni:) Egyelőre sodródom az árral, ez sokszor be szokott jönni. Aztán majd úgyis minden kialakul, és minden úgy lesz jó, ahogy lesz!

Tegnap este olyan fél 10 táján, amikor a fiúk már javában aludtak, és én is alváskész állapotba kerültem, gondoltam olvasok még egy kicsit. Le is telepedtem szépen a szokott helyemre a kanapé sarkába, párna-takaró minden megvolt, és a szokásos rutinmozdulattal vettem el a kanapé karfájáról a könyvemet.

Majd néhány perc és néhány vers múlva esett le hogy nem a saját jó kis regényemet olvasom, hanem Bartos Erika Zsákbamacskáját. Upssz. Nyilván valamelyik Kisgazfickó tette oda, de még az is lehet, hogy én, amikor olvastuk.

Aztán még az is lehet, hogy hangosan olvastam belőle, nem tudom... A megszokás hatalma:) De mivel mindenki aludt így szem- és fültanúja nem volt a dolognak, így ezt se megerősíteni se cáfolni nem tudom, de nem lepődnék meg.

Mindenesetre már nagyon várom a szombatot, hogy Feri végre megint itthon legyen!

Feri Spanyolországban van. A téli menetrendnek köszönhetően már szombaton elment. A vasárnapja szabad volt, és elment szétnézni néhány környékbeli településen. Barcelonába nem akart nélkülem menni:))) Még jó!

Szóval meséli szkájpon hogy volt Villafranca-ban.

Mire Máté rávágja:

- Én is megyek Lila Fókába!!!!!

Olyan vicces amikor  ismeretlen szavakat félreért, és egy számára ismerőssé formálja, még ha nincs is sok értelme mint a lila fókának:)

Először nem is akartam írni a születésnapomról... mert magamat ünnepelni, ünnepeltetni az már milyen. De aztán akarva-akaratlanul egész nap csak járt az agyam és mindenféle fura gondolatok jutottak eszembe. Volt időm, mert Feri épp nincs itthon, úgyhogy hármasban próbáltuk az időt némileg hasznosan eltölteni.

Máté nagyon aranyos volt. Legalább százszor állt elém, és mondta, hogy Boldog születésnapot Anya! És nem nagyon értette, hogy miért nem tudom megmutatni hány éves vagyok. Igen... sajnos már a két kezem és a két lábam sem elég :( És arra is rá akart venni, hogy süssünk egy tortát, mert hát születésnapra kell egy torta. Azt mondta rátehetem az ő Süsüs marcipánját. Már ami még maradt belőle.  Megdumáltuk, hogy majd pótoljuk ezt a torta-ügyet valahogy, valamikor, amikor Apa is itthon lesz. Nagy nehezen beleegyezett.

Aztán építettek nekem Milánnal egy hatalmas tornyot, amire embereket is ültettek, meg a tetejére egy csomó virágot raktak :) végül a virágok tetejére még egy medve is került. Örültem neki:) Már hogyne örültem volna!

Be kell valljam, ez az év volt számomra a legnehezebb. Vagyis a legnehezebben emészthető. Mert valahogy én leragadtam ott, amikor Mátéval eljöttem a munkahelyemről, 4 évvel ezelőtt. És én azóta nem igazán éreztem az idő múlását. Jó azt persze tudtam, hogy nem fiatalodom én sem, meg a gyerekek is nőnek, és megtartottunk már néhány szülinapot, de igazából csak tavaly ősszel esett le úgy igazán, hogy bizony már én sem vagyok mai csirke. Nézegettem régebbi fényképeket. Nem olyan nagyon régieket, a Máté előttieket már elő sem merem venni, de még akkor is, amikor Máté kicsi volt, még akkor is olyan fiatal voltam, mosolygós, fitt. Pedig  akkoriban igazán sokat éjszakáztam Mátéval, mégis árad belőlem valami jókedv.

Ha a mostani képeimet nézem mindegyiken olyan elgyötört vagyok. Karikás szemek, sápadt bőr, fáradt tekintetetk, és még ha mosolygok is, az nem olyan átütő. A kikerekedett kalácsképemről nem is beszélve. És a 4 évvel ezelőtti önmagamhoz képest olyan öregnek látom magam. ( ezt egyszer már Diusnál is tárgyaltuk)

A depimen aztán az sem segített sokat, amikor egy őszi estén éjszakai busszal jöttem haza a városból, és belecsöppentem egy számomra már teljesen ismeretlen világba, a bulizó 20 évesek világába. Fura volt őket kívülről nézni-hallgatni. Olyan önfeledtek voltak, olyan lazák. Míg nekem csak az járt a fejemben, hogy mikor jön már a busz, mert jó lenne már ágyban lenni, mert holnap ugyanúgy 6kor ébreszt Milán, mint mindig, és hullafáradt leszek egész nap, őket a busz érkezése és a holnap egyáltalán nem foglalkoztatta. Bezzeg az, hogy fűzzék egymást annál jobban.

Borzasztó öregnek éreztem magamat mellettük. Nem volt jó érzés!

Aztán valahogy túllendültem az önsajnálaton, és meggyőztem magam, hogy lesz ez még rosszabb is, úgyhogy örüljek csak szépen annak ami van, és amennyi vagyok, nem akarjak visszamenni az időben. Nem is akarnék igazából... mondjuk 1 napra jó lenne megint mondjuk 25-nek lenni:)

Délután pedig sétáltunk egyet a ligetben, és amikor a fiúk kézenfogva bandukoltak a járdán és gyagyáskodtak, nevettek, és mindenki megmosolyogta őket hogy milyen aranyosak, akkor már eszembe sem jutott a 20 éves társaság, sem a fiatalodás lehetősége. (mondjuk a szintentartás továbbra érdekelne) Minden úgy jó ahogy van. Úgy szép, úgy kerek, és a ráncaimmal együtt vagyok ma az aki vagyok.

Hasonló formában megpróbálom összeszedni milyen is a mi Kétévesünk.

Adatok:

84 cm. 86-os és 92-es ruhákat hord többnyire. Súlya nagyjából 12 kiló:) Szép kis pocakja van, olyan kis husigombóc, imádjuk gyömöszölni puszilgatni, mert olyan kis puha. Ennek ellenére nem látom kövérnek, inkább izmos. Cipője 22-es.

Amit játszik:

Milán nagyon másfajta habitusú mint Máté... míg Máté még most inkább a közös játék híve, addig Milán korához képest szerintem nagyon sokáig képes egyedül elmolyolni valamivel.

- szeret pl. vonatozni. Ő maga építi meg a sínt, és tologatja a vonatokat föl meg le a hídon.

- szeret autózni-garázsozni, kiparkol-beparkol, lemegy-fölmegy.

- épít. Hatalmas tornyokat tud építeni, és még a sima építőkockából is, amit nem lehet egymáshoz rögzíteni, abból is több emeletnyit egymásra tud rakni. Türelmes, általában nem esik kétségbe ha elborul a torony, hanem újrakezdi.

- imádja a duplós járgányokat, jól megpakolja őket duplóskockákkal és szállítmányozza őket egyik sarokból a másikba.

Sokszor művelik ezt Mátéval kettesben, természetesen Máté irányítása alatt.

- szeret főzőcskézni. Sokszor amíg én főzök, addig ő kávét főz a kis játékkávéfőzővel, és öntögeti kannából pohárba és össze-vissza. Hihetetlen jól el van így. De van amikor a játékzöldségeket pakolja kilábasba és hozza nekem, hogy egyem meg, vagy épp gyurmát morzsol a kis fazekába és azt kevergeti.

Míg Máté hasonló korában inkább nekem akart segíteni, és aprította a kiskésével a krumplit, addig Milánnak eszében sincs érdemben belenyúlni az én munkámba, inkább csak néz, vagy maga főz valamit.

- szívesen rajzolgat, firkálgat, leginkább filctollal és zsírkrétával, amit teljesen profin fog. Vízfestékkel szeret (ne) maszálni, de mivel többezernyi elmondás után sem vágja, hogy a víz-festék-papír sorrendet, és rendszerint a festék-víz-szájjal lenyalt preferálja, így nem nagyon szoktam neki ajánlgatni a festést.

- kedvence továbbá a tescos pontgyűjtő matricákat ragasztgatni papírra, kézre, arca, asztalra, ahová éri.

- és hát muszáj megemlíteni, hogy nagy kedvencük a közös ágyonugrálás mellé hatalmas hangerővel kurjongatás, amit megelőz a párnák ledobálása az ágyról a földre. Ez nekik jó játék, nekem inkább idegbaj.

Kedvenc könyve:

Bartos Erika forever!!!!! Legkedvencebbje a Bogyó és Babóca bármely kötete, jobban kedveli mint az APG-t, de sokszor behódol Máté akaratának és hajlandó megalkudni. De a versesköteteit is nagyon szereti, bár ezek sokszor feledésbe merülnek, de amikor rájukbukkan akkor sokáig porondon vannak.

Kedvenc meséje:

Több hullám kedvencmesén vagyunk túl. Volt Süsü-korszak, Vuk-korszak, természetesen Bogyó és Babóca korszak, a Kisvakond egyes részei újra és újra előkerülnek. Mivel máté most leginkább Micimackós, így ő is sokszor nézi ezt, és a Dumbót is szereti nézni egy darabig.

Aranyos, amikor előkeresi a szereplőket a plüssrepertoárunkból, és mutatja, hogy olyan, mint a tévében. Szerencsére elég bő a választék.

Bár már egyre ritkábban, de még mindig szokott bebetévét nézni.

Kedvenc zenéje:

Nem tudom van-e neki ilyenje... szereti Halász Judit Tatok-tatok című számát, és remekül énekli is:) Ezen kívül leginkább a Mátétól hallott mondókákat és dalokat próbálja leutánozni, de legtöbbször csak refrénig jut:) (zsák-zsák telizsák, sósat-sósat satöbbi)

Kedvenc étele:

Első gondolatra rögtön rávágnám, hogy mindent szeret, aztán kicsit továbbgondolva rájöttem, hogy annyira mégsem mindenevő, sőt meglehetősen válogatós, de olyan módon, hogy amit egyik héten még megevett, arra a másikon rá sem néz, áés fordítva. Nem mindig sikerül eltalálnom, hogy mit enne épp szívesen, ilyenkor előfordul, hogy bojkottálja az ebédet és nasiból pótol.

Többnyire egyedül eszik, kanállal-villával, de még a kézi segítséget is használja, azaz kézzel teszi rá a kanálra, szúrja a villára, és úgy veszi a szájába. A levest is egyedül kanalazza, igaz még nem cseppmentesen.

Alapvetően húsevő. A hús+köretből inkább csak a húst eszi, a köretet nekem kell a szájába tuszkolni.

Nem szereti a sült krumplit, kivéve a mekiset. Ellenben a mekis sajtburgerre a minap rá sem bír nézni.

Szereti a lencsét, a babot, az ezekből készült levesekből rengeteget képes megenni.

Szereti a sajtot, a kefírt, gyümölcsjoghurtból a piros színűt, a kakaóscsigának a közepét, a diós sütit, a mézeskalácsot. Nasiként az állatos háztartási kekszet, a kölesbogyó-buláta-kukoricapufi a favorit, a kocsiban sósperecet kér, csak és kizárólag.

Csokiból és minden egyéb édességből mérhetetlen lenne a fogyasztása, de nem az, sőt... igencsak mérhető, én mérem:) És nálam a maximum 1-2 szaloncukorban, vagy egy kindercsokicsíkban kimerül. Kivételek ez alól azok a napok, amiket a nagyszülőknél töltünk, mert akkor aztán van hejehujavigalom.

Ő sem nagy gyümölcsevő, de még mindig inkább hajlandó megenni egy-egy cikk almát, mint Máté.

Kedvenc itala:

Ugyanazt issza amit Máté. Reggel kakaót, este tejet, napközben vizet vagy teát. De ha kapna gyümölcslevet, akkor azt vedelni éjjel-nappal. De nem kap csak sátoros ünnepeken, mert megy tőle a hasa.

Alvás:

Alapvetően jó alvó, vagyis lehetne rosszabb is.

Reggel a tyúkokkal kel, vagyis inkább még a tyúkokat is ő ébreszti, mert rövid kihagyás után megint beállt a fél6-os ébredésre. Ha szerencsém van, akkor rövid kínlódás után még visszaalszik, vagy 6 körül Feri megunja, és kijön vele a nappaliba. Ha nincs akkor nem alszik már vissza, és így ráadásként még egész délelőtt kínlódik is a fáradságtól.

Délben van amikor 3 órát is képes aludni, de van amikor csak alig másfél órát durmol. Ráadásul teljesen kiszámíthatatlanul csinálja, mert amikor azt hiszem, hogy na most mekkorát fog aludni, akkor persze hogy nem.

Este újabban fél9-9 körül tér nyugovóra, új szokás szerint, ha már nagyon fetreng, akkor beteszem a kiságyába, és ott 10 perc múlva elalszik magától. (számomra ez hihetetlen) Délben viszont még mindig csakis a hintaszékében hajlandó elaludni, és később teszem az ágyába.

Éjjel tulajdonképpen nem ébred már fel, van amikor kéri a cumiját, de alapvetően végigalussza az éjszakát. Én nem, mert én legalább kétszer felkelek betakarni őket.

Aztán vannak olyan éjszakák is, amikor egyáltalán nem tud aludni, ilyenkor csak fetreng az ágyában, dobálja magát, keresi a helyét, de se közöttünk, se a helyén nem jó neki. Ilyenkor fogalmam sincs mi lehet a baja, de két-három ilyen nemalvós éjszaka után rendszerint visszazökken a régi kerékvágásba.

Beszédfejlődés:

Amennyire emlékszem Máté 2 évesen többmindent mondott, de hát nincs egyszerű helyzetben az, aki Mátétól tanul beszélni.  De meg kell állapítanom, hogy rohamtempóban fejlődik beszédügyileg Milán is, és az elmúlt 1 hét alatt rengeteg olyan dolgot mond, amit korábban nem, ráadásul szinte teljesen tisztán. Ilyen pl. kukásautó, ablaktörlő, koszos, szennyes, kocka...

Mátét Táté-nak hívja:)))) És olyan aranyos amikor Táté-zik. (Egyébiránt nem értjük, hogy miért nem mondja hogy Máté, mert a mamát pl. hibátlanul mondja pedig az is m-mel kezdődik.)

Saját magát Ém-nek hívja.

Jövő héten rászánok egy délelőttöt és megpróbálom kamerába beszéltetni, mert rengeteg mindent mond, csak nem tudom írásban visszaadni.

Öltözködés:

Mátéval ellentétben, aki inkább öltözködő, (értsd pulóver télen-nyáron) ő inkább vetkőző típus, és képes ledobni magáról mindent, és egy szál pelusban flangálni lakásszerte. Persze vérig van sértve, ha visszaöltöztetem.

Tudja melyik az ő cipője, sapkája, sálja, kabátja, zoknija, törölközője, és szól ha esetleg a nagy rohanásban valamit összecserélnék. Ez csak akkor okoz problémát, ha mondjuk Máté valamelyik kinőtt cuccát szeretném ráadni és ő hevesen tiltakozik, hogy Tátéé, Tátééé!!!!!

Betegségek:

Nem egy betegeskedő fajta, szerencsére. Persze ilyenkor télen sokszor náthás, szörtyög az orra, de semmi komoly. Ha lázas, akkor brutál lázas tud lenni, 40 fok közeli hőmérsékleteket produkál, amit csak kúp és nurofen kombinációval tudunk mérsékelni, de volt  már vizesborogatásos éjszakánk is. De furcsa módon 1-2 kivétellel ezeket a magas lázakat egy nap alatt legyűri, és utána kutya baj. Tényleg. Sokszor még az orvosig sem jutunk el.

Utál orrot szívni, ilyenkor ketten is alig tudjuk lefogni, és úgy ordít mint akiről a bőrt nyúzzák le éppen, és hatalmas könnycseppeket hullat.  Szerintem az egész utca hallja, hogy Mészároséknál orrszívás van. De a fületszaggató ordítás pont csak addig tart, amíg el nem engedjük a fogságból.

Szobatisztaság:

Nem szobatiszta, de borzasztóan szeretne az lenni. Egyelőre abban merül ki a szobatisztasága, hogy minden este fürdés előtt rákéri magát a wc-re, néhán másodpercig feszít mint pók a lucernásban, majd megtörli magát elől-hátul, lehúzza a wc-t, és mint aki jól végezte dolgát a fürdőszobába vonul, és ahogy fürdővizet ér rögtön belepisil.

Ősszel volt neki egy néhány hetes fához pisilős időszaka, amikor megtetszett neki egy fa és letépett magáról minden ruhát, és odaállt a fa mellé, mint a nagyok, de persze nem produkált semmit. Szerencsére a tél beálltával elhagyta ezt a jószokását.

Közlekedés:

Babakocsifüggő. Mondhatnám úgy is, hogy kényelmes. Így bár 2 éves, de mégiscsak be kellett szereznünk a napokban egy új babakocsit, mert a régi eltörött. Persze szívesen gyalogol, ha kedve van hozzá, és persze motorozik mint az őrült, de nem annyira motorfüggő mint ahogy Máté. Ha az utcán motorozik már ő is megáll a járda szélénél, ahogy Mátétól látja. Szeret tömegközlekedni, de most már ő sem hajlandó a kocsijában ülni, ki kell venni, és ő is az ülésen akar ülni, mint Máté. Ebből szoktak érdekes szituációk kerekedni ha pl. tömeg van a buszon.

Mátéval:

Máté neki az isten, a példakép, a mentor. Felváltva vannak összenőve ill. haragban, de a harag sem tart sokáig. Mátéval mindent megoszt, és az esetek többségében hajlandó alárendelni magát Máté akaratának és azzal játszani és úgy, ahogy az Máté diktálja. Persze össze is kapnak napjában többször is, de sokszor megbékíthető valamilyen kompromisszumos ajánlattal.

Egyre öntudatosabb, és ezzel egyenes arányban egyre hisztisebb is. Ő az a tipikus földönfetrengős fajta lesz szerintem. Juhé!!!!

Nagyon barátságos, mosolygós, kedves. Az idegenekkel sem elutasító, közvetlen. Pacsizik, integet és puszit küld. A kukásbácsiknak különösen.

Hihetetlen bátor, és vakmerő, bárhová felmászik, és bármilyen csúszdán lecsúszik, a legmagasabbról is és a kanyargóson is.

Úgy telefonál mint a nagyok, mondja Papának, hogy pápoljunk!!!! (szkájpoljunk!) Szkájpolás közben mindig joghurtozik. (amolyan pavlovi reflexként  működik ez nála) El tudja indítani tökegyedül a tévé-dvd kombinációt, tudja melyik gombokat kell megnyomni, sőt le is tudja pausálni.

Ismeri a pirosat, a kéket, és a zöldet. Tud négyig számolni, bár rendszerint kettőnél kezdi:)

Cumi és nyuszifüggő!!!!! A cumiját pumpum-nak a nyuszit egyszerűen csak nyuszinak hívja. Ezek nélkül nincs élet. A nyusziból csak az eredeti kopott, szottyos a jó, az újabb cserenyuszira rá sem néz. Hihetetlen de a nyúl nélkül nem létezünk már, ha valahová megyünk, akkor legalább annyira figyelek a nyúlra is, mint a két gyerekemre. Ennek ellenére veszítettük már többször is, várt már ránk kerítésszélen-ablakpárkányon ücsörögve, járdaszélén árválkodva. Futottam már vissza érte magamat meghazudtoló sebességgel több kereszteződésnyit, miközben azon imádkoztam nehogy egy kutya magával vigye játszani.

Az egyik fülét a balatonlellei strandon hagytuk el, és hiába jártuk körbe ketten háromszor az egész utat ahol megfordultunk, nem lett meg. Megsirattam, és azon téptem magamat, hogy milyen anya az ilyen aki elhagyja a gyerek nyuszijának a fülét!!!! Persze járhattunk volna rosszabbul is ha mondjuk az egész nyúl veszik el, de akkor is, nagy trauma volt ez nekem akkor. A fülét azóta pótoltuk egy másik nyúléval.

Mi mást írhatnék még Róla, hogy egy imádnivaló szeretgombóc, aki mindig szórakoztató, aki mindig megmosolyogtat, akire nem tudok 2 percnél tovább haragudni, mert imádom a legörbülő kicsi száját, és olyan puszilgatnám össze a legjobban.

Jajjjj, mintha csak tegnap lett volna, hogy megszületett....

Csak hogy valamennyire tartsam az időrendi sorrendet, meg egyébként is, most az következik, hogy természetesen Milánt is megünnepeltük családilag, kétszer is. No nem azért mert 2 éves volt éppen, hanem mert így alakult. Mondjuk nem könnyű ám Milánt megünnepelni, pláne ha számítunk az Ő részvételére is.

Az első gyertyafújását anyukámnál el is bliccelte, mert  idő előtt elaludt, és csak vártuk a tortával, és csak vártuk, míg egyszer csak meguntam a várakozást és cirka 3 órányi alvás után bátorkodtam felébreszteni. Nem volt túl boldog tőle, de legalább nem sírt, viszont az sem nagyon értette, hogy miért toljunk ébredés után az arca elé egy egész tortát 2 gyertyával, amiket csakazértsem fújt el. Még szerencse, hogy van neki egy nagy, okos bátyja, aki mindig kihúzza őt a pácból, és aki lelkes elfújta a Milán gyertyáit.

Persze az ajándékbontás és a pezsgőzés már csúszott a Fiatalembernek, addigra már kiheverte a ébresztés utáni sokkot:)

A második tortáját  a szentesi nagyszülőkkel együtt fogyasztottuk, na ekkor viszont átestünk a ló túoldalára ami a gyertyafújást illeti, azaz kábé 15-ször kellett újragyújtani a gyertyákat, mert Milán annyira belejött a fújásba. Engem pedig a frász kerülgetett miután az első fújásnál nagyjából fél milliméterről hajtotta végre a műveletet. Csoda, hogy nem égette le a szemöldökét.

Az ajándékoknak nagyon örült. Kedvencem, amikor papírtépés közben már húúúháááá-zik:)

Most tele van a lakás új játékokkal, amivel remélhetőleg kihúzzuk nyárig, de legalábbis Milán májusi névnapjáig.

Adatok:

Pontosan 100cm magas!!!!! Többnyire 104-es ruhákat hord, de van egy kezeslábas pizsamája ami még szerintem 92-es méretezésű, de valahogy együtt nőnek. Pólóból ha elég hosszú a dereka, akkor a 98-as is simán jó, az izmai nem feszítik szét, nadrággal viszont mindig baj van, mert hosszra már a 104-es kell, de a dereka viszont még övvel együtt is lötyög.

Nagyjából 15 kiló körül van....vasággyal és ebéd után:))) Szómiszó nem egy vaskos legény, a csuklóját már szinte kétszer is körbeérem.

A cipője 24-25-ös.

Kedvenc elfoglaltságai:

Az utóbbi időben eléggé kiszélesedett az érdeklődési köre.

- szívesen épít garázst, tornyot, házat.

- nagy kedvenc most a kirakó, a 30 darabos mikiegereset segítség nélkül ki tudja rakni, az 50 darabos verdásat egész addig amíg az autók tartanak, és nekem már csak a tetejénél kell segítenem.

- új most a palettán a társasjátékozás, többet is kapott most az ünnepeire, és azokat váltogatjuk. A memóriakártyástól a elkezdve a dobókocával dobálós-lépegetősig mindegyik tetszik neki.

- mostanában elkezdett rajzolni, színezni:) Ügyesen a vonalon belül marad. Szeret vízfestékkel festeni, ha kifestőt színez festékkel akkor egyre inkább valósághű, már nem minden fekete a kiscsirkétől a Mikulásig.

- egyértelműen favorit még mindig a szerepjáték. A buliba megyek újabban lecsengett, mostanában dolgozni  jár messzi földre, Afrikába vagy Franciaországba. Ilyenkor persze szép ruhába kell öltözni, ing+fekete nadrág, és abban jár-kel a lakásban, közben ezerrel mobilozik és egyeztet, hogy mikor-hol.és kivel találkozik.  Van amikor autót bérel, de sokszor megy taxival is:) No meg repülővel.

- utcán még mindig szívesebben jön valamilyen járművel, mint gyalog, bár néhány hete már sikerül meggyőznöm róla, hogy odafagy a biciklihez, jöjjön inkább lábon. A kismotort végképp száműztem, nem volt egyszerű róla lebeszélni, van helyette futóbicikli és roller.

Kedvenc könyve:

Egyértelműen az AnnaPeti sorozat bármelyik kötete. Az ünnepek alatt 2-t is kapott, így már 4 sajáttal rendelkezünk, és néhányat könyvtárból vettünk ki. Mindegyik könyvben vannak kedvenc fejezetei, amiket mindig el kell olvasni. Egyelőre megunhatatlan.

APG mellett még a Bogyó és Babóca rúghat labdába, ebből is már rengeteget olvastunk rengetegszer, ezeket kívülről fújja. Ha autóval megyünk hosszabb útra, akkor mindig van nálunk néhány Bogyó, és az út során szépen elmeséli őket.

Persze mindig bepróbálkozom azzal, tágítsuk a világunkat BartosErikán túlra is, de kevés sikerrel. még azok a könyvek is amiket amúgy Máté választ a könyvtárban rendszerint csak 1 olvasást élnek meg nálunk. Kivétel talán a Franklin kalandjait, az még nagyon menő.

Kedvenc meséje:

Az idén kezdett el igazából érdeklődni a mesék iránt, és most már nem csak nézi hanem érti is a lényeget és a poénokat. Az idén még mindig sláger volt a Kisvakond több része is, természetesen a Bogyó és Babóca, Bob mester, volt egy kis Bambi és Dumbó őrület is, néhány hónapja pedig a Micimackó mesék a kedvencei, legtöbbször a Micimackó karácsonyát és a Zelefántosat szoktuk nézni.

Kedvenc zenéje:

Ami rögtön az eszembe jut az Shakira-Waka Waka (a focis) című futballvébés száma. Ha a rádióban meghallja rögtön felcsillan a szeme. De szereti még Katy Perry-Firework-jét (a váras), és a Hofi Géza-Koós János Macskaduettjét (a fadugós). Gyerekdalokból most Halász Judit új lemezét szoktuk legtöbbször hallgatni. Legtöbbször pedig vagy az oviban tanult repertoárból énekel valamit, rendszerint néhány hetes csúszással, vagy maga költ egy dalt, aminek vagy van értelme, van nincs. Leginkább nincs.

Kedvenc étele:

Újabban elkezdett válogatni, de még mindig azt mondhatom, hogy  bár nem látszik rajta, de mindent megeszik, és ha olyanja van, akkor egész tisztes adagokat is képes bepuszilni. Az óvodában az egyik legjobb evőnek titulálják, az állítják legtöbbször kétszer kér, és még a paradicsomos káposztát is megeszi. A mégis kedvencet kellene mondanom, akkor szerintem a galuskás leves mindent visz, aztán szereti a krémleveseket levesgyönggyel,  a spenótot, főtt kukoricát, palacsintából a baracklekvárosat szereti, a kakaós csigának csak a közepét, kenyérből pedig a májasos a kedvence camamberrel:)

A gyümölcsöt azonban még mindig inkább nem eszi, mint igen. Reggelire viszont mindig gyümölcsös-joghurtos-kukoricapelyhes cuccot kap, ebből nem engedek, és ezt ha nem is nagy kedvvel, de megeszi. Darabos gyümölcsöt semmi pénzért a szájába nem venne, semmilyet, sőt még a süteményből is kipiszkálja ha ki tudja, ha nem, akkor inkább nem eszi meg.

Fagyiból a rózsaszínű a kedvence, bármilyen ízű is legyen az, tortából pedig a csokis.

Imádja a szaloncukrot, mindegy milyen ízű, talán a zseléset a legkevésbé, de azt is megeszi.

Kedvenc itala:

Nem hiszem hogy van ilyen. Újabban a mentes víz üdítősflaskából a menő. Persze a mindenféle üdítőket nagyon szereti, (szeretné) de mi itthon szürke hétköznapokon nem tartunk ilyet, mert vég nélkül isszák. Így amikor ünnep van, akkor folyik a narancslé dobozszámra, addig isszák amíg van.

Reggel kakaót kér, este tejet.

Alvás:

Egy szobában alszik velünk, de külön ágyban. Próbálkoztunk azzal, hogy külön szobába telepítsük, de a terv nem élt meg két estét sem, mert nem akart/tudott egyedül aludni, így rendszerint 2 órával a lefekvés után már köztünk feküdt. Így visszahoztuk magunkhoz az ágyát, és most nincs egy hangja sem. Az állítja, hogy Milánkával együtt hajlandó elfoglalni és belakni a gyerekszobát. Hát meglátjuk. Milánnak hamarosan befigyel egy új ágy, és akkor kiderül, hogyan tovább.

Az elalvás rendszerint úgy zajlik, hogy tej-mese-összebújás, és általában hamar elalszik, persze még mindig két ujját kell ehhez szopnia, egyébként nem indul ahogy Máté mondja.

Óvoda:

Az elmúlt évben Máté szempontjából mindenképpen az ovi volt a meghatározó. Kicsit nehezen kezdett, nehezen rázódott bele, volt sok sírás, legörbülő száj, és leginkább a felnőttek társaságát kereste.  Az első félévben sokat betegeskedett, többször volt itthon mint óvodában. Aztán  ősztől mintha kicserélték volna, egycsapásra megtalálta a helyét a társaságban, lettek barátai. Szeptembertől ottalvós lett, és az első napot leszámítva gond nélkül alszik az oviban. (néha persze becsúszik egy-egy nemalvás, de az nem azért van, mert nem akar ottaludni, egyszerűen csak nem tud elaludni) Jól érzi magát, és szeret járni. Az óvónénik elégedettek vele, sokszor dícsérik, hogy milyen ügyes, és azt mondják jó fiú. Néha már azt gondolom, hogy nem is az én gyerekemről beszélnek, annyira dícsérik.

Milánnal:

Szerintem jó testvérek. Persze van amikor összekapnak, amikor veszekednek, amikor  nem tudnak megegyezni hogy melyikük melyik autóval játsszon, de máskor meg olyan aranyosak, ahogy együtt építenek, vagy garázsoznak, vagy amikor Máté beveszi Milánt a szerepjátékaiba. Nagy kedvencük a bunkerépítés, az ágyonugrálás (ez nekem nem annyira kedvenc).

Mindig megdobogtatja a szívemet, amikor a legváratlanabb helyzetekben előhozakodik Milánnal, pl. sosem felejti el megemlíteni, hogy Milánnak is vegyünk valamit a kisteszkóban, vagy amikor ketten megyünk könyvtárba, akkor is mindig választ Milánnak is egy könyvet.

Nagyon sokat okosodott, ügyesedett az elmúlt évben, ez nagyrészt az óvodának is köszönhető. Sokkal bátrabb, önállóbb lett, de még mindig sokszor bújós (szerencsére).

Az utcán fegyelmezetten közlekedik, ha gyalog jön akkor kézenfogva, vagy a babakocsit fogva, de biciklivel is mindig megáll a járda szélénél.

Imád tömegközlekedni.

Bár sokszor akaratos, és nem akarja megérteni amit mondok neki, de az értelmetlen végeláthatatlan hisztik mintha elmaradtak volna. Határozott véleménye van dolgokról, aminek az ellenkezőjéről nehéz meggyőzni.

Igazi kisfiú. Amikor még nem volt gyerekem és egy beszélgetésben egy kisfiúról esett szó, akkor a szemem előtt mindig egy ilyen négyévesforma kis hebrencs szöszke jelent meg. És tessék... alig telt egy néhány év, és nekem is van itthon egy pont ugyanilyen kis hebrencs-szöszke 4 évesem!!!!! Aki nélkül egyértelműen unalmasabb lenne az életünk, sőt elképzelhetetlen.

Szeretjük:)

Lassan véget ér egy újabb év, és jön egy következő. Ha visszagondolok a mögöttünk lévő évre, azt hiszem nem mondhatok semmi rosszat. Persze voltak hullámvölgyeim, talán kicsit több is mint szokott, talán kicsit nehezebben is lábaltam ki belőle, de összességében nem zártunk rosszabb évet, mint korábban, és bár hosszú idő után ez volt az első olyan páratlan év az életemben, amikor semmi újdonsággal nem tudtam előrukkolni, se esküvőm nem volt, se gyerekem nem született, ennek ellenére teljesültek régi vágyaink, de olyanok is voltak, amiről lemondtunk egy magasabb cél érdekében. A fiúk idén is egy évvel idősebbek lettek, és ezzel arányosan okosabbak, ügyesebbek, rosszcsontabbak, viccesebbek, mókásabbak, cinkosabbak, stb...

Nem mennék most bele nagy évértékelő beszédekbe, lehet, hogy majd megteszem, ha egyszer nagyon sok időm lesz....De ez nem 2012-ben lesz, az biztos:)

Kívánok Mindannyiótoknak nagyon vidám, betegségmentes, álombeteljesülős, és sikeres boldog új évet!

Köszönöm hogy idén is velem tartottatok, hogy olvastok, hogy bátorítotok, hogy velem búsultok és velem örültök.

Legyen ez így 2012-ben is!

Puszi Nektek!

Sokat gondolkoztam mit írhatnék Milán 2-dik születésnapjára, amit eddig még nem írtam le... gondolatban elkezdtem, majd elvetettem, de nem jutott igazából semmi új az eszembe....

De ahogy most itt ülök és Rá gondolok, akkor az első gondolatom az, hogy mennyire szeretem....

- Mert ha ránézek, mindig mosolyognom kell.

- Mert mindig megnevetettet a huncut mosolyával, a ragyogó szemével.

- Mert még akkor sem tudok Rá haragudni amikor nagyon kéne, mert ha meglátom a lefelé görbülő pici száját, menten elolvadok.

- Mert egyszerűen nem tudok elmenni úgy mellette, hogy ne puszilgassam össze, vagy ne gyömöszöljem meg a kis hurkáit.

- Mert ha szomorú vagyok, akkor a kis kezecskéivel körbefogja az arcomat és máris elmúlik minden gondom-bajom.

Szeretem, hogy mindig olyan vidám, hogy közvetlen, barátkozós. Szeretem, ahogy Mátéval összetartanak, ahogy várja haza, és amikor belépünk a lakásba rögtön hívja játszani. (legtöbbször ágyon ugrálni:) Szeretem ahogy Máté minden apró megmozdulását próbálja leutánozni. Azt hiszem jó testvérek lesznek:)

Szeretem, hogy a nyuszikáját húzza-vonja magával mindenhová, ahogy a kispárnaként a feje alá gyűri amikor aludni készül.

Szeretem, amikor reggel a meseszőnyegére telepszik egy tál keksszel, és az aktuális kedvencét nézi míg el nem készül a reggeli.

Nagy Kincs Ő nekünk.... hálás vagyok a sorsnak, hogy vele egész más oldalát tapasztalhattam meg az Anyaságnak. Emlékszem, mennyire vágytunk egy kislányra... de egyetlen percig sem bánjuk, hogy nem kislány lett, sőt....Nem is tudnám már elképzelni hogy ne legyen egy Milánkánk....egy Milcsink.

Boldog Születésnapot Milánka!

Nem tudom hány év kell még hozzá, hogy a karácsonyaink relatív nyugiban, békességben, meghittségben és még sorolhatnám még miben teljenek. Bár az idén egész jól sikerült megközelíteni egyfajta karácsonyi hangulatot, mert bár erős csúszással indultunk neki a szentesének, mert a hála a ködnek Feri gépe csak 4 és fél órát késett, így a péntek délutánra betervezett utolsó simítások szombat délelőttre tolódtak, de végülis minden ment a maga útján, és amíg Feri hajnali nagybevásárolt és lastminute karácsonyfát vett, addig én megsütöttem az utolsó utáni (minősíthetetlenre sikerült) mézeskalácsot, majd a déli alvás alatt  a grízesmézest, és kora délután a kacsa is a sütőbe került. Késő délutánra a gigafánk is bekerült a nappaliba, és miután én paráztam egy sort hogy ekkora fára nincs elég díszünk, és nincs is, így csak a külső felét díszítettük, és így egész szép is lett :) Nagyjából 1 méter körüli fánk szokott lenni, az idei a lastminute miatt 2 méteresre sikeredett, de szép  lett végül:)

Nálunk a fát nem a Jézuska hozza, mert én egyébként is annyira el és szét vagyok csúszva hogy a titokban villámkarácsonyfadíszítéshez már nincs energiám, ellenben mi együtt, közösen varázsolunk a fenyőfából karácsonyfát már évek óta. Az ajándékot persze a Jézuska hozza hozzánk is, mint minden rendes családhoz. Szóval végül kész lett a fa is, a vacsora is, az ajándékok is odakerültek a fa alá, volt csillagszórózás, kiskarácsony-nagykarácsony csak  módjával, mert Máté nem volt igazából közreműködő, és végre jöhetett a nagy ajándékbontás.

Milán már az első csomagnál leragadt, és nem is óhajtott többet kibontani, hisz egy tattoj-nál jobb mi jöhetne még, de aztán csak sikerült rábeszélni, és a Bogyó és Babóca Évszakos könyvnek is nagy Bobóóóóó!!!! felkiáltásokkal örült. Aranyos volt nagyon, tavaly még kicsi volt ahhoz, hogy értékelni tudja az ajándékozást, de idén már nagyon tudott örülni mindennek ami a csomagjaiban lapult.

Máté pedig már rutinos karácsonyozóként bontogatta a csomagjait, és persze ő is örült a könyvnek, a Bogyóésbabócás memóriának, és a rajzkészletnek is, de egy rövid kihagyás után most újra az utálokfényképezkedni korszakát éli, és vagy bambán néz, vagy fintorog, vagy egyszerűen hátat fordít a kamerának.

másnap pedig útra keltünk és meg sem álltunk Klári mamáig, és persze a Jézuska ott is lepakolt egy kisebbfajta ajándékkupacot a fiúk nagy örömére, és volt móka-kacagás, evés-ivás, vendégeskedés, és Csongizás.

Érdekes a fiúk kapcsolata Csongival, míg Máté továbbra is inkább atyáskodó vele, addig Milán egyre inkább féltékeny rá, és ami új, hogy míg Mátéval mindig mindent megoszt, és mindig gondol arra, hogy Máté is kapjon valamit ha ő kap (pl. ha Milán kér szaloncukrot, akkor Máténak is visz egyet, ha ő kapja kézhez először a csokiját, akkor Máténak is ad belőle, amikor két doboz ajándékot kapott, akkor az egyiket Máténak adta) Addig Csongival szemben végtelenül irigy, és az az első, hogy kiveszi a kezéből azt ami az övé. Mentségére legyen mondva, hogy ha mondjuk neki, hogy adja vissza, akkor duzzogva bár, de visszaadja, de látszik rajta hogy nem szívesen teszi.

És persze készült karácsonyi családi fotó is...

Hát nagyjából így telt az idei karácsonyunk... és az év még mindig nem ért számunkra véget, hiszen rohamosan közeledik Milán születésnapja:) Már csak kettőt kell aludni!!!!

Nem sok olyan film van, amit sokszázszor képes vagyok megnézni, de a Love Actually pont ilyen. (és talán még a Dirty Dancing ha a Bogyó és Babócát nem számolom) Nagyon sokszor láttam már egyben, részletekben, youtube-on, időről-időre újrahallgatom a zenéit, mert jó. Bármikor meg tudom nézni, és mindig bőgök rajta, vagy nevetek, vagy bőgve nevetek.

Ennek a filmnek az egyik betétdalával kívánok minden kedves Olvasómnak, Követőmnek, és Idetévedőnek

Nagyon boldog, békés, csillogó gyerekszemekkel teli Karácsonyt!