Nincs szívetmelengetőbb érzés annál, mikor Matyi egy kétévest meghazudtoló módon szeretgeti Milánt. Mikor csillog a szeme, amikor végre közös játékra kerülhet sor, mikor ébredés után rögtön keresi, hogy hol van, mikor próbál a maga módján segíteni rajta, ha sír, mikor egyszerűen csak odabújik hozzá, és fogja a kezét, vagy megpiszézi, vagy megpuszilgatja, betakargatja. Mikor nagy büszkén segít tolni a babakocsit, mikor szól, hogy vigyük ki Milánt is a konyhába, amíg ő eszik.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen van, hogy ilyen lehet... hisz még Máté is olyan kicsi... honnan tudhatná mi a testvéri szeretet? Vagy nem is tudja, csak ösztönösen szereti ezt a hirtelen idepottyant kis csomagot?

Szeretném, ha ez a szeretet sosem múlna el... ha majd nagyobb korukban is inkább szövetségesek lennének, cinkosok, mintsem ellenségek... ha lenne köztük egy hallgatólagos jóban-rosszban kapocs, ha jóbarátok lennének. (kicsit sorozatcímes lett ez a mondat... valahogy még a bk-t is bele kéne venni:))

De mit kell tennem Nekem, hogy mindez így legyen? Egyelőre inkább ösztönösen , mint tudatosan cselekszem. De vajon elég-e a jótestvérséghez az, ha én csak ösztönösen egymás felé terelem őket? Remélem igen! Tele vagyok kérdésekkel... de eddig minden olyan jól ment, ezért nem aggódom.

Egyelőre jófelé haladunk... már második napja csak egymás mellett fekve, kéz-a-kézben alszanak el. Én pedig könnybelábadt szemmel nézem őket... sokáig... nagyon sokáig.

Utólag minden olyan könnyű. Utólag minden megoldás olyan egyszerű. Utólag olyan könnyű okosságokat mondani, gondolni, hogy hogy is kellett volna, akkor-ott.

Utólag olyan könnyű volt 1 gyerekesnek lenni. Pedig akkor-ott meg voltam róla győződve, hogy baromi nehéz dolgom van. Akkor azt gondoltam, hogy Matyi teljesen kitölti a napomat, hogy nekem semmi másra nincs időm. (mondjuk ugyanezt éreztem akkor is, amikor még a gyermektelenek "gondtalan "életét éltem) Kezdetben tényleg nem is volt, egy darabig még ebédet is rendeltem. Majd amikor Máté is elkezdett mindenevő lenni, onnantól már nem rendelek ebédet. Már nem lenne gazdaságos.

Utólag visszagondolva mindenre lett volna időm... hajaj de még mennyi...

Bár bevallom, utólag sem tudom, hogy mit kellett volna másképp csinálnom, hogy akkor-ott ne azt érezzem, hogy összecsapnak a hullámok a fejem felett.

Két gyerekkel szinte ugyanazt élem át, amit valamikor egyel. Mégis most nem érzem annyira a hullámokat... igaz, megtanultam ezt-azt a szervezésről az elmúlt 2 évben. Igaz, a saját bőrömön, és magam kárán.Ma már nem esem kétségbe, ha valamelyik gyerek sír. Próbálom orvosolni a baját. Valahogy most már minden más, minden olyan rutinszerű, már ami a teendőket illeti.

Mátéval volt jónéhány álmatlan éjszakám.  Szó szerint is, de a szó átvitt értelmében is. Sokszor voltam tanácstalan, hogy mihez fogjak, majd szép lassan kialakult egy időrendi és fontossági sorrend, és mire Milán belecsöppent a szirupba, addigra mi ketten egy egész jól működő párost alkottunk. Milán pedig szép fokozatos töltötte be a Máté által üresen hagyott helyeket. Néha akadnak átfedések, ekkor kívülről nézve káosz az élet, és igen, van, hogy naponta többször is el kell számolnom jó sokáig. Van, amikor a hullámok már a lábamat nyaldossák, de próbálom nem engedni, hogy felcsapjanak a fejem fölé, mert akkor vége mindennek.... akkor minden kipróbált és bevált trükk, hogy ura legyek a káosznak érvényét vesztené.

Nem könnyű... de könnyebb, mint azt korábban gondoltam volna. Nem könnyű, de nem is megoldhatatlan. Nem könnyű... olyan is van, hogy elfáradok, hogy elegem van... de akkor mindig kapok egy relatív nyugodt éjszakát, hogy másnap  újult erővel kezdődhessen minden elölről.

Utólag biztos mindent másképp fogok látni... talán lesznek dolgok, amit utólag másképp csinálnék... de hát utólag, ugye, könnyen okos az ember:)

Milán 7 hetes. Súlya 5 kiló körül jár, hossza 57cm.  hétfőn legalábbis annyinak mérte a védőnő. De ez meg is felel a valóságnak, mert a ruhatárában észrevétlenül kerültek elő a 62-es ruhák, és tűntek el az 56-osok. Nő mint a répa, hízik mint a kölyökgólya.

Indián nevén: Kis Mennydörgés, melyet az alsó tájékon kiadott hangokkal érdemelt ki. (egyébként pedig a minimaxos Yakari nevű indián kisfiú lovát hívják így).

Kalácsképű, nagypocakú, hurkáslábú, mosolygós Szundimanó.

Szereti a lámpa fényét csodálni a falon, a függönyt, a szélfútta faágakat. Szeret a nyugifotelében, hordozókendőben, és anya párnáján aludni. A kiságyban is szokott, de azt annyira nem szereti. Szereti a forgópörgőt, a zenélő medvét, szereti ha Matyi zenél neki  a zenélő kütyüivel, vagy ha énekel neki, vagy ha hintáztatja.

Szeret autózni, szeret a fürdőszobában lenni (miközben Matyi fürdik), szereti a konyhát, és a szagelszívót (elalszik, ha bekapcsolom), és szeret fürdeni. Szereti a pelenkázón lévő nyulakat nézni.

Beszél is, azt mondja hí, meg hú. Egyelőre mindenre ezt a két szót használja, meg csücsörít, és kézzel-lábbal hadonászik.

Éjszaka kétszer ébred. Ha szerencsém van, akkor eszik és visszaalszik, ha nincs szerencsém, akkor hajnalig szórakoztatjuk egymást, és akkor alszik el, amikor Máté ébred.

Kizárólag anyatejen él. Bár a minap kinézte a számból az avokádókrémes pirítóskenyeret. Nem adtam neki... de csak azért mert még nullfogú.

Nem szereti a hidegfrontot és a szelet, ilyenkor sír, nyűglődik.Nem szereti a kabátot, az öltözésnél egész addig bírja, de a kabátnál már eltörik a mécses.

Szeretem, amikor szopizás után ott marad egy csepp tej a szája szegletében, és amikor óvatosan letörlöm, mosolyra húzza a száját. Szeretem, amikor evés után teli pocakkal, elégedett kis fintorra húzza száját és kicsit hátrahajtja a fejét , vagy kicsit belefúja a buksiját a párnába.  Szeretem, amikor éjjel kéz a kézben alszunk el, pici kezével úgy szorítja az ujjamat, hogy nem is tudnám elvenni. Szeretem, ahogy büfi után a nyakamba fúrja a kis buksiját, és magamba szívom az illatát. Szeretem, ahogy fürdés közben látom rajta, hogy ellazul, élvezi a vizet, két kezét a feje mellé teszi és átmegy relaxba. Szeretem, ahogy ujjong, ahogy csücsöríti a pici száját, ahogy mosolyog.

Úgy ahogy van szeretem:) Szeretek az anyukája lenni:)

Variációk alvásra:

Hogy miért jó, az ember lányának 2 gyereke van?

Hát azért mert sosem unatkozom.

Mert legalább az egyik biztos, hogy ébren van, legyen ez akár fényes nappal, vagy késő éjszaka.

Mert ha az egyik végre elaludt, akkor a másiknak biztos, hogy őrült sírásba/hisztibe  kell kezdenie, lehetőleg addig amíg az alvó fel nem ébred, a síró pedig el nem alszik.

Mert legalább az egyik biztos, hogy éhes, de annyira, mint aki már napok óta nem evett, szóval azon nyomban cselekedni kell, különben éhen hal.

Mert legalább az egyiknek biztos, hogy tele van a pelusa.

Mert legalább az egyiknek biztos, hogy nyomja valami a lelkét, amin csak az anyai ölelés segít.

Mert legalább az egyik biztos, hogy a miágyunkban alszik, reggelre általában mind a kettő.

Mert legalább az egyik, biztos, hogy ölben akar lenni, így maximum 1 kezem van szabadon, de hát az is mindenre elég.

Mert mindig van elég mosni- és vasalnivaló.

Mert este, mikor végre mind a kettő elalszik, akkor sokkal jobban tudom értékelni a csendes perceket, mint korábban.

Külön jó, ha az embernek 2 fia van, mert ha káosz van, akkor jól össze lehet őket keverni, főleg ha az ember volt olyan bölcs, hogy ugyanolyan betűvel kezdődő nevet ad nekik. Nagy szerencse,, hogy van köztük 2 év korkülönbség. (De talán ezért van az, hogy Máté mindig mészárosmilánozza magát?)

Mert a nap minden pillanatában adott a testmozgás, tehát egyáltalán nem kell aggódnom az alakom miatt.

Mert mindig van kiben gyönyörködni.

Néha, nem túl sűrűn, eszembe jutnak azok az idők, amikor még csak ketten voltunk:

Azok a csendes esték, délutánok, amikor meleg plédbe burkolózva a fotelbe kuporodtam egy bögre finom meleg teával és egy jó könyvvel.

Amikor este gond nélkül meg tudtunk nézni egy egész filmet, és még a hangerőre sem kellett figyelni.

Azok az unalmas, esős vasárnapok amikor egész nap ki sem keltünk az ágyból, pizzát rendeltünk, és egy vödör pattogatott kukorica társaságában néztük egymás után az éppen kedvenc sorozatunk részeit.

Mintha már ezer éve lett volna....

Nem voltak azok a napok feltétlenül jobbak, mint a mostaniak, egyszerűen csak mások voltak....

De egy nyűgös, hisztis, pocakfájós, éjjelnemalvós nap után most is jól esne egy-egy ilyen semmitnemcsinálok-osat beiktatni....

Már tegnap este is kicsit megdobbant a szívem, amikor az időjósok közelgő hidegfrontot és havazást jósoltak a következő napokra, Minkalány közelgő megszületése pedig csak még lapáttal rátett  a nosztalgikus hangulatomra, hisz Matyi is az ilyentájban beköszöntő hideggel  és hóval érkezett, néhány nap híján 2 évvel ezelőtt.

Azt hittem, hogy idén elkerül majd az ÉRZÉS... hisz annyi most a tennivaló, várnivaló... de nem... idén is kezdek könnybelábadt szemekkel magam elé meredni, és elgondolkozni, hogy hogyan szaladhatott el ilyen gyorsan az idő, hisz mintha minden csak tegnap lett volna. (Érdekes, hogy tavaly is pont ugyanekkor 11-én kezdtem el a meghatódni:)))

Vajon meddig fognak azok az érzések bennem élni? Örökké?

Éjjel felébredtem 3 után valamivel. Pont akkor, amikor azon az éjszakán is felébredtem, hogy valami történik, történni fog. A nappaliban próbáltam még kicsit pihenni, közben gondolkoztam, hogy vajon ez már az? Két könyv ide vonatkozó részét is gyorsan átnyálaztam, és konstatáltam, hogy igen, ez már az.

Kint borzasztó hideg volt, az utcán tükörjég volt, nekem mégis melegem volt, pedig csak egy vékony pulóver és egy átmeneti kabát volt rajtam. Támasztottam a ház sarkát, míg Feri kiállt a kocsival. Fel sem fogtam, hogy mi történik, hogy hamarosan megszületik Ő, hogy amire hónapokig vártunk az most történik. El sem tudtam képzelni, milyen lesz szülőnek lenni, felelősnek lenni,

Néhány hét múlva újra átélhetjük majdnem ugyanezt. Sok mindent tudunk már...  Tudjuk, hogy csodálatos érzés lesz megismerni egymást... tudjuk, hogy nem mindig lesz könnyű... de tudjuk, hogy meg fogjuk oldani.

Tudom milyen érzés anyának lenni... de nem tudom milyen két gyerekes anyukának lenni... de tudom, hogy sokkal-sokkal csodálatosabb, mint egy gyerekesnek.

Nem tudom, hogy hogy fognak telni a hétköznapjaink, nem tudom, milyen is lesz Ő valójában, hogy fog-e fájni a pocakja, hogy jóalvó (hú de utálom ezt a kifejezést) lesz-e, nem tudom, hogy mikor fogok újra átaludni egy éjszakát... de ezek nem is fontosak... Mert tudom, hogy bármilyen is lesz, szeretni fogjuk... olyannak, amilyen....

Kavarognak bennem az érzések... egyik felem újraéli a Matyival töltött első napokat, a másik már a Második Nagy Találkozásra készül. Fura kettőség ez....De szívetmelengető.

Bármennyire is próbálok nem gondolni a fenyegető kórházas sztorira, nem megy. Mint Damoklesz kardja, úgy lebeg felettem a nap minden órájában és percében, és nem tudom kiverni a fejemből. Nem szeretem ezt az állapotot, de bárhogy is próbálok nem tudok tenni ellene. Érzem, hogy a testem, lelkem felőrli a kétségbeesés, és a félelem. És mérges vagyok! Mérges vagyok magamra, mert nem tudom kordában tartani az érzéseimet, és türelmetlen vagyok és ideges. Mérges vagyok a kialakult helyzetre, a dokira, mérges vagyok, hogy egy olyan szituációba keveredtem, amiben én egy cseppet sem irányíthatok, mérges vagyok, hogy mindenki azt várná el tőlem, hogy mosolyogva sodródjak az árral, mérges vagyok az egész világra. Mérges vagyok, hogy elveszik tőlem a hátralévő idő jóérzését, amikor még élvezhetném a 2in1-et, úgy igazán, mert ki tudja fogom-e még..., hogy el akarnak venni tőlem hosszú napokat, amit még CSAK Matyival tölthetnék... Mindezek miatt már a MOST-ot sem tudom élvezni, csak jár az agyam, megállíthatatlanul.

És hiába tudom, hogy még nincsenek lefutott körök, hogy még nincs semmi elveszve, hogy nagyon hosszú még, relatíve, a hátralévő idő, hogy 3 hét alatt sokminden történhet, hogy az én okos Kisfiam eldönthet mindent egy szempillantás alatt.És közben lelkiismeretfurdalásom van, amiért idő előtt kint szeretném tudni Őt, csakazért, hogy nekem jó legyen, holott tudom, hogy Neki bent a jó, egyelőre.

Jó lenne tudni hogy mit hoz ez a néhány hét..., hogy kell-e egyáltalán aggódnom, vagy odafent már réges-régen meg van írva, hogy ennek a Kislegénynek mikor kell közénk érkeznie.  Ha tudnám, akkor talán meg tudnék nyugodni, akkor nem emészteném magam olyasvalamin, ami lehet, hogy be sem fog következni. De nem tudom.... Sajnos!

És attól is félek, hogy ha végül mégsem akar útnak indulni önként, és kivárja a 4-ét, amikor én már egy hetet bent leszek, félek, hogyha így lesz, akkor elveszik tőlem a Nagy Találkozás örömét, és  csak egy egyszerű sivár Végre! érzés lesz bennem, hogy végre túl vagyunk rajta, hogy végre hazamehetek. És ezt nem akarom!!!! Nem akarom, hogy az első pillanatok, napok gyönyörűségesen meleg meghittségét elvegyék tőlem, hogy a szép érzések közé odafészkelje magát valami egészen nem odaillő.

Háborog a lelkem! És ez most nagyon nem jó!

Ma délelőtt sor került Másodszülöttünk első ctg-jére. Igazából erről nem is nagyon van mit írni, jó szívműködés mellett szép majdhogynem vízszintes vonalat produkáltunk, néha-néha egy-egy mozgolódással, de ez ebben a stádiumban még normálisnak mondható.  Szóval Kistesó köszöni szépen jól van odabent, így volt ez a bátyjával is, nem lepődtem meg egyáltalán.

Majd újabb folyosón ücsörgés, hosszas könyvolvasás, (ha ez így megy tovább behozom az éves lemaradásomat könyvügyileg), doktorbácsira várás, aki végül sűrű elnézések közepette befut, és sebtiben vázolja az újabb elképzelését a jövőmet illetően, ami, hát nem is tudom.... első, nekem második hallomásra is enyhén riasztó és kétségbejtő volt.... mondhatni azóta sem térek magamhoz.

Az új szitu ugyanis az, hogy az előirányzott legvégső céldátum továbbra is a január 4-e. Ez már ugye nem új, ezt valamennyire már meg is emésztettem az elmúlt napokban. Viszont, a kórtörténetemet figyelembe véve, hogy minden rendben legyen, mármint velem, biztos, ami biztos alapon jobbnak látják, ha már 29-én besöpörnek a kórházba, hogy online megfigyelés alatt tarthassanak. (Doktorbácsi először 28-át akart, de látva kétségbeesett könnybelábadó nyusziszemeimet kaptam még egy itthoni napot. Juhé!)

Ami annyit tesz, hogy ha a Kisebbik megmakacsolja magát és csakazértse akar korábban kibújni, akkor testvérek között is min. 12 napot töltök egyvégtében kórházban, mert császár után itt  5 nap a protokoll.

Tudom, hogy ha ez a verzió jön be, akkor legalább a korábbi hová tegyük Matyit kétségeim el vannak oszlatva, és így még mindig tervezhetőbb a dolog. ÉS azt is tudom, hogy mindez kizárólag az én érdekemben történik, és persze Kistesó érdekében, hogy mindenki ép bőrrel abszolválja a projektet. Tudom, hogy a történetben most nincs senki ellem, sőt, mindenki velem van, és a lehető legjobbat akarja.

DEEEEE, nem tudom, hogy hogy bírnék ki két hetet egy kórházban, ki tudja milyen vadidegen emberekkel egy szobába összezárva, úgy hogy effektíve nincs semmi bajom, csak épp egy gyereket készülök a világra hozni. Nem tudom, hogy hogy tudnék kibírni két hetet Matyi nélkül úgy, hogy nem naponta csak max. pár órát láthatom, foghatom ölbe, szavhatom be az illatát. Nem tudom, hogy Ő hogy fogja tolerálni nekem ezt a fajta fényűzést, hogyegyszerűen csak fogom magam és lelépek két hétre (ami még egy felnőtt embernek is hosszú idő, egy ilyen kicsinek meg maga az örökkévalóság, szerintem), se szó se beszéd, majd hazatérek karomban egy Másikkal, szóval nemhogy visszakapja az anyját, de még osztoznia is kell majd valakivel rajtam. Már ha két hét után emlékezni fog egyáltalán arra, hogy valaha volt neki egy anyja is.

És nem tudom, hgoy ha ennyire gázos a jelen helyzet, hogy az utolsó héten már nonstop megfigyelésre szorulok, akkor miért nem lehet már 29-én megcsinálni a császárt, amikor éppen betöltöm a 39-dik hetet, szóval szerintem akkor már egyáltalán nem lenne semmi gond. Miért jó az, ha ott bent lógatom a lábamat, távol a családomtól, az otthonomtól, foglalok egy ágyat feleslegesen, amin még csak kényelmesen feküdni sem lehet.

Persze még mindig fennáll annak a lehetősége, hogy Matyitesó megkönyörül rajtam, és eloszlatva a kétségeimet hamarabb útnak indul, és akkor ez az egész forgatókönyv érvényét veszti, leszámítva a császár utáni 5 napot, amit ezek után már féllábon is.....

Holnap töltjük a 36-ot.... elvileg ha minden kötél szakad, már jöhetne... azért ha marad még bent 1-2 hetet, nem bánom.... de aztán kifelé!!!!!

UI: a helyzetemen és a lelkiállapotomon nem sokat dobott, hogy miután a könnyeimmel küzködve hazértem Matyi magasra tartott kézzel futott felém, éscsak ölelt, és ölelt.... hát csoda-e ha nem akrok elvállni tőle ilyen félelmetesen hosszú időre?????

Tegnap reggel még minden olyan rendben volt a lelkemben. Nyugalommal készülődtem a sötétben az utolsó vérvételemre, békésen sétálgattam a villamosmegálló felé magam mögött hagyva a fiúkat a jó meleg lakásban. Majd békésen olvasgatva eltöltöttem cirka egy órát a vérvételre és ctg-re várakozó kismamiknak kijelölt 2 nm-en, számos sorstársammal egyetemben. Nem volt gáz, vittem magammal az épp olvasott könyvemet, és még örültem is, hogy végre 5 oldalnál többet is el tudok belőle olvasni. (majdnem a végére is értem). Vérvétel megvolt, bár annyi csövet csatlakoztattak rám, hogy azt gondoltam, hogy már bennem nem is marad abból a piros léből. Majd kaptam ctg időpontot jövő hétre, igen, már itt tartunk... És kaptam aneszteziológia időpontot is két hét múlvára, a programozott császár miatt.

Ezután ücsörögtem még röpke fél órácskát egy másik folyosón a doktorúrra várva, aki épp nagyvizitelt, de végül betoppant.

Na és ekkor történt az, amire már megint nem voltam felkészülve.... mert Mátéval is hasonlóan jártam... és akkor is felkészületlenül ért.

Doktorbácsi ugyanis úgy döntött, hogy fittyet hányunk a sebhelyekkel tarkított múltamra, és január 4-ét jelölte ki KisTesó születésnapjának, ami csupán 1 nappal van korábban, mint a menstruáció szerint kalkulált időpont. Merthogy kutya bajom sincsen.... és különben is az a legjobb a gyereknek, ha nem bolygatjuk feleslegesen, tehát a lehető legtovább marad pocakon belül. Csak épp túlhordani nem hagyják....

És én értem is ezt, meg tudom is, hogy a babának mi a jó.... hogy az neki a legjobb, ha maga dönti el, mikor akar közénk érkezni... és tényleg nincs szerencsére semmi olyan bajom, ami indokolttá tenné, hogy hetekkel korábban kivegyük a jó meleg vacokból.Persze, ha korábban ki szeretne jönni, amiben én még minidg bízom, mert Matyi is korábban jött egy picit, akkor erőszakkal nem fogják bent tartani 4-éig, hiszen már benne leszek a rendszerben, csak egyszerűen be kell vonulnom a kórházba, és közölni, hogy ez a gyerek biza ki szeretne jönni.

De akkor is!!!!! Én decemberi gyereket szeretnék!!!! Már beleéltem magamat!!!!

De a legnagyobb kérdés most az, hogy mi lesz Matyival. Mert a programozásnak számomra az is előnye lett volna, hogy szépen nyugodtan összekészülődve, nagymama iderendelve Matyifelvigyázónak, mi bevonulunk a kórházba, és nó para, mert mindenki jó kezekben van. Így viszont megint aggódhatok... hogy mi lesz Matyival... Mert hetekig nem rendelhetek ide senkit.... ha pedig hirtelen történnek a dolgok, akkor meg lehet, hgoy nem ér ide senki... és mi lesz, ha megint éjszaka történik minden.... jó, Matyinál is voltak már napközben is jelek, amiket én rutintalanul nem vettem komolyan.... de mi van, hgoy most sem fogom tudni, hogy ez már az????

Abban még mindig BIZTOS vagyok, hogy nem fogja megvárni a 4-ét. Azt, hogydecemberi lesz, azt még mindig remélem.

A másik parám, hogy mi van, ha szilveszterkor akar jönni? Vagy ami szerintem még rosszabb, Újévkor. Nem akarom, hogy pezsgőspoharakkal a fejem fölött vagdossák a hasamat, hogy esetleg másnaposan (aznaposan) azt meg végképp nem, és ki vigyázna Matyira szilveszter éjjelén????? Akkor még autóba ülni sem egy életbiztosítás....

Ház így vagyok most.... jár az agyam ezerrel... közben pedig győzködöm a Kisebbiket, hogy a december 28. az mindenkinek jó lenne. Hátha hallgat rám.

Azaz Matyi ma 23 hónapos.  1 hónap múlva újra születésnapja lesz. Hihetetlen!!!!

Még emlékszem az első esténkre.... mintha csak tegnap lett volna.  A frissen vágott hasammal nem éreztem magamban annyi erőt, hogy szopi után kikecmeregjek a hipermagas kórházi ágyból és visszategyem az neki rendelt kis zsúrkocsiba. Így ott maradt mellettem. Meg se mertem mozdulni, igaz, meg se tudtam volna, mert annyira féltem, hogy történik vele valami, összenyomom, ráfekszek, bármi.... még a kislámpát is égve hagytam.  A szobatársam egész este síró kislánya cseppet sem zavarta a mi kettőnk idilljét. Csak néztem Őt.... le sem tudtam venni róla a szememet. Olyan szép volt, olyan békés, olyan nyugalom áradt belőle. Aludt. Csöndesen, békésen, a kis ráncos kezecskéit össze voltak téve.  Ha fölé hajoltam óvatosan, nehogy felébresszem, akkor éreztem, ahogy a kis pihéket a buksiján, és a babaillatot. 

Minden este rácsodálkozom, hogy milyen nagy már... hogy meddig ér az ágyban. Már nem kisbaba. 

És minden éjjel rácsodálkozom, hogy mégis milyen kicsi még.... amikor alszik, ugyanolyan mint amikor még csecsemő volt. Ugyanolyan az arca, ugyanolyan békés, és ha fölé hajolok ugyanúgy érzem a kis hajának csiklandozását,  és a Matyiillatot. 

Napról-napra ügyesebb és okosabb.... minden napra van valami új. 

Bébialvós képek:

Mostani friss, Apával alvós:

Ui: Utólag rájőve a cím mindenképpen találó, nemcsak Matyi közelgő második születésnapjára igaz, hanem arra is, hogy alig több, mint 1 hónap híján már két kis pihésbuksijú , szundiillatú fog mellettünk szuszmákolni. Alig több, mint 1 hónap múlva, újra ott fogok feküdni egy kórházi ágyon, és mellettem lesz egy apró kisbaba... és szerintem ugyanúgy nem fogok tudni aludni mint akkor, és ugyanúgy ámulatba fog ejteni a gyönyörűsége, és ugyanúgy könnycseppek lesznek a szememben, mint akkor.... Jó lesz újra átélni azokat a perceket:)

Nem tudom eldönteni, hogy az anyasággal, a kismamasággal, vagy egyszerűen csak a korral változom. Gondolom mindegyik faktor közrejátszik ilyen -olyan arányban.  A változás több fronton is érzékelhető. 

Az, hogy megváltozott a fontossági sorrend, természetes, és most már bármit csinálunk az az első gondolatunk, hogy vajon Neki tetszene-e. Ha bárhová megyünk, akkor akkor megyünk, amikor Ő nem álmos, nem nyűgös, tehát a topon van, ez mindannyiunk érdeke. De ha esetleg nélküle megyünk valahová (nem túl sűrűn, és általában boltba), akkor is max. 5 percenként eszembe jut, hogy mi lehet most vele. Azt hiszem ez így is fog maradni most már örökké.

Az, hogy a gyerek türelemre tanít, az is természetes. Szerencsére mindjárt itt lesz PocakTesó is, aki tovább folytatja a kurzust, mert van még mit tanulnom. 

Az, hogy néhány óra alvással is van élet, már nem újdonság. 

Hogy el lehet aludni filmnézés közben, ma már ezen sem csodálkozom. Egyre kevesebb  olyan film jön velem szembe, ami elejétől a végéig lekötné a figyelmemet. Hogy ez a mai filmipar, vagy az én hibám,azt nem tudom.

Igenis meg tudom nézni a Vuk-ot 1 nap 3szor is, sőt,  többször is, ha ez kell az Ő lelki békéjéhez, és ahhoz, hogy relatív csend legyen, vagyis ne legyen hiszti. 

Tudok lábujjhegyen főzni, mosni, vasalni, mosogatni, és közben nem kell hogy szóljon bármiféle zene, mint annak előtte. 

Én is tudom élvezni a gyerekzenét, de Ő is tudja a "felnőtt"et. 

Kezdetleges szinten még rajzolni is tudok:)

Tudok majom módjára makogni, oroszlánüvölteni, elefánt módjára trombitálni, ugatni, nyávogni, brekegni, nyeríteni, hápogni, és még egy csomó mindent, amit azelőtt nem tettem. 

A saját ünnepeimre is  Neki kérek valamit, amiről tudom, hogy örülne, vagy épp hiányt szenved belőle. Ha eszembe jut valami olyan, amit Magamnak szeretnék, akkor a következő gondolatom rögtön az, hogy ennyi pénzből, amibe ez kerül, mennyi mindent kaphatna Matyi, és máris nem érzem szükségét annak a valaminek.

A számomra legdöbbenetesebb változásokat mégis a táplálkozásomban veszem észre. Néha félelmetes dolgokat tudok elkövetni. Volt már olyan hogy a kedvenc falatom legfinomabb részét osztottam meg vele. Ilyet azért nem tettem volna azelőtt.  Nyáron sok hosszú év után először ettem kukoricát, amitől eddig még gondolati szinten is rosszul voltam, mert meghagyta.

És ma, azt hiszem elérkeztem a csúcsra, vagy a mélybe (?), mert megettem egy fél tányér ugyancsak maradék tökfőzeléket, amit emlékeim szerint annyira utáltam világ életemben, hogy még az ízére sem emlékeztem. De egész jól főzöm a tökfőzeléket:)

Mi lesz még itt, ha már ketten lesznek????

Már megint Szomszédokat néztem... és már megint sírás lett a vége...

Külföldi, Szomszédokat nélkülözni kénytelen olvasók számára röviden: Lenke néni kórházba került. Taki bácsi elárvulva ácsorog a sötét szobában, néz ki az ablakon, nincs kedve semmihez, hisz egyedül van, nincs vele a Társa,akivel évődnek-cívódnak ugyan, de egymás kiegészítői.  Taki bácsi nem eszik, nem iszik, csak áll az ablakban és Lenkéjére gondol, hogy gyógyuljon meg, hogy hazajöhessen, hogy az Ő lelke is meggyógyulhasson. Egyik este Lenke nénit meglepetésként becsempészik a nappaliba... És van ám nagy öröm, egymás nyakába borulás, így szép, így teljes az élet. 

Mindig meghat, ha idős emberek egymás iránti szeretetét látom. Ahogy kéz a kézben, kicsit egymásnak támaszkodva, kicsit segítve ezáltal egymást sétálgatnak az úton. Ahogy megcsillan szemükben az egymás iránt érzett több évtizedes szeretet, a jóban-rosszban. Szerintem ez olyan szép. Biztos vagyok benne, hogy egymás szemében még 30,40, 50 év elteltével is azt a ifjú, pajkos mosolyt látják, amibe beleszerettek annak idején. Hogy egy erőtlen kézszorítás ugyanolyan biztonságot ad nekik, mint régen.